A plasztikai műtétek segíthetenek a lelki egészségünkön is? Szakértők válaszoltak a legkényesebb kérdésekre

Szilikonmell…Ahányszor meghallottam ezt a szót egy erős negatív érzés keletkezett bennem. Akarva, akaratlanul megcímkéztem azokat a nőket, akik átestek egy ilyen plasztikai beavatkozáson: műnő, tucatnő, „na már neki is?"… Igen, elítéltem őket, igen, ellenérzések voltak bennem, igen, nem értettem őket, nem értettem magát a jelenséget. Kijelentettem, hogy nekem aztán soha, de soha nem lesz semmilyen szépészeti beavatkozásom.

Aztán eltelt pár év, kétgyermekes édesanya lettem, és az addigi feszes, kerek melleim helyébe egy sharpei bőréhez hasonlító „ciciféleség” lépett. Azok az előítéletek, amelyek a plasztikai beavatkozások iránt voltam bennem, hirtelen tovaszálltak. Tudtam, hogy innentől nálam nem fog működni az a jól hangzó kifejezés, hogy „fogadd el úgy magad, ahogy vagy”. Addig persze így volt, amíg nem volt különösebb testi problémám, ami nap, mint nap lelki frusztrációt okozott volna. Egyetlen megoldásként a plasztikai beavatkozást láttam.

A melleimet csináltattam meg. Világ életemben szép, az alkatomhoz illő mellekre vágytam. A 16 évnyi versenysport, a genetika, az alapból nagyon vékony és törékeny alkatom együttesen hozzájárult ahhoz, hogy 2 „szúnyogcsípés" legyen csak a melleim helyén. Van, aki ezzel meg tud barátkozni, és van, aki nem. Hiába volt megértő és teljesen elfogadó minden férfi a párkapcsolataimban, én mégsem tudtam úgy tükörbe nézni, hogy ne öntsön el szomorúság és undor. Én voltam mindig az a lány: a legvékonyabb, akinek egyáltalán nincs melle (mondhatta nekem bárki, hogy ezen kívül mindent mintha körzővel rajzoltak volna rajtam, olyan kerek, és az számít, nem a mell, ez engem nem vigasztalt soha). Általános iskola utolsó évében minden lány elkezdett nőiesedni, kivéve engem. Középiskolában az első dolgom volt megnézni az osztálytársaimat, hátha van olyan, aki hasonló adottságokkal rendelkezik, de természetesen én voltam a „leglaposabb". A kötelező uszodai tesiórákra igazolást szereztem, edzésről (valóban edzésre jártam helyette), csak hogy ne kelljen fürdőruhában mutatkoznom az osztálytársaim előtt.

Társadalmilag úgy vagyunk sajnos kódolva, hogy a szép, az ügyes, az okos ember a leginkább elfogadott és értékelt. A média, a divatcégek által létrehozott programok ezek, amelyek az évtizedek során szinte észrevétlenül kúsztak be a tudatalattinkba és már ezt tekintjük normálisnak. Vágyunk a szépségre, mert tudjuk, hogy azáltal nagyobb elismerést, figyelmet és szeretetet fogunk kapni. Ez egy hamis ideál és motiváció, hiszen, ha már a szépség elérése a célunk, akkor ennek a fenntartása és tovább fejlesztése megöli a hétköznapjainkat, felemészti a lelkünket. Sosem leszünk elég jók saját magunknak.

Úgy hiszem, hogy azok az emberek, akik komolyan szenvednek attól, hogy tükörbe nézve nem az általuk elképzelt test tekint vissza, nagy megkönnyebbülést éreznek egy plasztikai beavatkozás következtében.

Amikor saját műtétemet tervezvén kutattam információk után, rájöttem, hogy kevesebb fórumon tudunk utána járni az esztétikai beavatkozások lehetséges eredményeinek és kockázatainak, mintha csak egy tv-t akarnánk vásárolni... pedig több százezer, több millió forint az, amit kifizetünk, és a legkisebb baj, ami érhet, az az, hogy felesleges volt a pénzkiadás. Külföldi oldalakon találtam végül őszinte, kendőzetlen beszámolókat, amik nekem rengeteget segítettek és úgy éreztem, hogy erre itthon is óriási szükség lenne.

Egy nagyon jó hírű plasztikai sebészt választottam, de bevallom, hogy nem néztem alaposan utána, hogy milyen szájakat csinál. Úgy voltam vele, hogy híres, akkor biztosan jó is. Az első két töltés alkalmával nagyon elégedett is voltam az eredménnyel, de az ötödik alkalommal túltöltötte a felső ajkamat, a hyaluron pedig a szám helyett a bajuszvonalba került, a tipikus kacsaszájat létrehozva. Úgy érzem, hogy szólnia kellett volna, hogy ez túl sok lesz, és mik a veszélyek. Most oldásra keresek másik szakembert, de – érthető módon– már félek egy újabb beavatkozástól.

Évek óta szerettem volna megnövelni az amúgy formás melleim méretét, és nagyon alaposan utánajártam az orvosoknak. Kiválasztottam egy szimpatikus, remek szakembert, és izgatottan készültem a műtétre. Azonban utána a várt eufória elmaradt, és szinte azonnal megbántam az egészet. Most két hónappal vagyok a beavatkozás után, és egyszerűen még mindig nem tudom megszokni a melleimet, illetve azt az idegen testet, amit belém ültettek. Folyamatosan sírok, depressziós lettem, és legszívesebben kiszakítanám a testemből. Úgy érzem, életem legnagyobb hibáját követtem el. Most már az eltávolításra gyűjtök…

Bár nem vagyok pszichológus, gyakran találkoztam más témában olyan ügyfelekkel, akik átestek ezen a depresszión. Ők leginkább arról számoltak be, hogy nem a műtét utáni végeredmény nem volt megfelelő, hanem nem találták meg saját magukat, amikor tükörbe néztek. A másik ok pedig az volt, hogy a felépülési időszak nagyon hosszúra nyúlt, sok fájdalommal járt, amire nem számítottak. A harmadik ok pedig, hogy újabb hibákat találtak a testükön, ami következő plasztikai beavatkozási indokot szolgáltatott számukra és távolabbra helyezte az általuk elképzelt tökéletes test végeredmény lehetőségét.

Az önelfogadás egy hosszú önismereti folyamat. Ide tartozik a testünk, a személyiségünk, a helyzetünk és a sorsunk elfogadása is. Amennyiben eljutottunk oda, hogy el tudjuk fogadni önmagunkat, rendkívül nagy belső egyensúlyt és békét tudhatunk a magunkénak.