Másfél éve nem érzem magam sehogy

A neten körbement pár hete a senyvedés (languishing), mint 2021 szava. Röviden a szó azt az állapotot jelenti, amikor nem érezzük magunkat se jól, se rosszul, amikor nem vagyunk depressziósak, de boldogok sem. Amikor ha valaki megkérdezi, hogy vagy, legszívesebben azt válaszolnánk “meh”.

Mikor először megláttam ezt a szót, tudtam, hogy itt van most előttem ez a nyúl ürege és én ide bizony be fogok ugrani. Ugyanis pontosan ezt érzem, vagyis nem érzem - konkréten másfél éve sehogy.

A járvány első időszakában össze voltam zavarodva, féltem a közelgő apokalipszistől, a betegségtől, hogy a szeretteinknek baja lesz. Távolinak és komikusnak tűnik, de volt egy pont, amikor a Hűvösvölgyi úton kígyózó sorokban álltak az autók, hogy kijussanak a hipermarketekbe és kifosszák a WC papír készletét, mert hát itt a világvége. Volt egy pont, amikor őszintén tartottunk attól, hogy a világ valahogyan heteken belül átalakul Mad Max-re hajazó őrületbe.

Aztán nem történt semmi, mindenki nyugodtan átvészelte a karantént, az unalmas, otthon töltött, végeláthatatlan napokat, és hirtelen egyre hosszabbak lettek a hónapok - mert nem történt semmi. Nagyjából nyárra jöttem rá, hogy ha bármiben meghalunk a pandémia alatt, az az unalom lesz.

Elkaptam a COVID-ot, egy hónapig nyögtem az ágyat. Majd felépültem, és hirtelen azt vettem észre magamon, hogy legszívesebben kiállnék a világ elé és azt mondanám: “Na, megvoltam, elkaptál. Akkor most már mehetünk haza és folytathatjuk a régi életünket?”

Na ez a senyvedés. Amikor minden reggel úgy kelsz, hogy már megint semmi nincsen. Nincsenek programok, nincsenek kávézók, nincsen mozi, nincsenek koncertek. Már végignézted a Netflix összes műsorát, sőt, néha-néha már kínodban a Duna TV-t is bekapcsolod, csak érjen már valami új inger. De az élet kilátástalansága minden reggel lever egy akkora pofont, hogy csak estére múlik el a szédülésed.

Az irónia ebben az, hogy a héten feloldották a lezárásokat, a kijárási tilalmat, újra lehet menni - védettségi kártyával - moziba, étterembe, karaoke bárba, koncertekre, konditerembe. Visszakaptam a régi életemet, és aztán mikor felébredtem ma reggel, még mindig ugyanazt éreztem - “meh”.

A senyvedés egy állapot, aminek igazából semmi köze a körülményekhez. Egy tanult tehetetlenség, ahol beletörődünk a sorsunkba, hogy minden napunk ugyanolyan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Most újra meg kell tanulnom szociálisnak lenni, szórakozni, kikapcsolódni, mert az elmúlt egy évben konkrétan nem csináltam semmit, csak ültem a nappaliban reggeltől estig és dolgoztam. Most kollektív feladatunk az, hogy megtaláljuk újra önmagunkat - mert valamikor a tavalyi WC papír őrületben elvesztettük.

Nézd meg a galériát is!