Hogyan jöttem össze a férjem legjobb barátjával – lehetetlen vonzalomból tomboló szerelem

Elvergődtem egy darabig a plátói szerelem hálójában, mire végre történt valami. Két év bénultság, hagymázas képzelgéssor, a viszonzottság jeleinek mániákus kutatása és sok lapos hétköznap után az események varázsütésre felpörögtek.

Ennyi idő alatt az ember bámulatosan hozzászokik ahhoz, hogy két világban él. A biológiai-lelki önvédelem kegyéből a külszín alig különbözik a status quo-tól. Rutinosan barátságos házaséletet élünk, dolgozzuk a heti öt napot, pénteken színházba, szombaton moziba megyünk, vasárnap meg olvasunk valami magasirodalmat az Ikea-lámpa egyhangú fényénél. Van társ, akivel szót értünk, akihez ragaszkodunk, kicsit mégis olyan, mintha egyedül lennénk.

A belső univerzum pedig fortyog, mint a láva: kéthavonta – szigorúan társaságban - találkozunk a titkos, éteri magasságban lebegő vágytárggyal, aki történetesen a férjünk legjobb cimborája. Előtte egy hétig forrólázban fetrengünk, felidézgetjük a hangját, előre leválogatjuk a ruhákat, amiket az utolsó pillanatban kicserélünk, várjuk az üdvözlő puszit, és két óra múlva drámai szomorúságba burkolózunk, mert tudjuk, ő nemsokára hazamegy, a következő kéthavi adag üresség meg elérkezik.

Nem minden hátsó szándék nélkül tettem. Feleség nélkül jött, feldobva, frissen, két üveg vörösborral és a jól ismert felkavaró pillantásokkal. A férjem alig evett az ünnepi fasírtból, viszont sűrűn nézegetett a söröskorsók fenekére, és tizenegykor kidőlt. Mi meg karattyoltunk, mint két szentimentális kisiskolás, mindvégig a mély szimpátia és a vágy közötti illékony határvonalon egyensúlyozva. Mire észbe kaptam, eltűnt három üveg bor, a szoba épp olyan finoman hullámzott, mint a kettőnk viszonya (eskü, ez akkor is eszembe jutott!), a világ kiszínesedett, és semmi nem tűnt helytelennek vagy lehetetlennek. Hirtelen átöleltem, a piaköd mögött még az sem zavart, hogy karnyújtásnyira tőlünk lézeng néhány ittas barát a hajnali derengésben.

Csak egy pillanat volt, de a mozdulattal áthágtam tabut, fogadalmat, konvenciót, és az egész szokott világrendet megváltoztattam. A sorsdöntő akció jelentősége még azt a kellemetlen tényt is elhomályosította, hogy kicsivel később – hozsánna az ellazító bornak - majdnem lehánytam az asztalterítőt.

Másfél héttel később egy kocsmában találkoztunk, hogy megbeszéljük, mi a fene történik velünk. Délután háromra négy pohár Szekszárdi fogyott fejenként, a borok meg kiszedték mindkettőnkből, hogy belül ugyanaz a feldolgozatlan érzelembűn és hasztalan tiltakozás zakatol, aminek eddig nem adtunk helyt. Igen, ott a feleség, és igen, itt a férjem, és szörnyű dolog elárulni őket. Mégsincs másik út. Elég halovány fogékonyságom van a spirituális áhítatra, de ezúttal olyan erősen éreztem az egymásnak eleve elrendelés szakrális tisztaságát, mintha az anyatejjel is Müller Péter-gondolatokat szívtam volna.

forrás: Getty Images

Félénken randiztunk, mint két szűz a tizenkilencedik századból: csak csók, és más semmi. Feltérképeztük Budapest diákkocsmáit (húszévesek között nem bukkanhat fel ismerős), a környékbeli erdőket, a hallgatag peremkerületeket, kitárgyaltuk két év összes szenvedését, vágyódását, elhárító mechanizmusait, és legfőbb, közös intelmünket önmagunkhoz: Te hülye vagy. Ez totál képtelenség.

A parainézis hiábavaló maradt, a beteljesületlen vágy szerelembe, az álomélet alig hihető valóságba fordult. A romantikus vágytárgyból előbújt egy hús-vér férfi, aki izgalmasabb és vonzóbb, mint a vakmerő fantáziaképek. Tervezni kezdtük a jövőt, melynek töredezett képsoraiból az élettársak valahogy elmaradtak. Egy hónap után elutaztunk egy vidéki faházba, és végleg elárultunk mindenkit. Lehet, hogy szégyenkeznem kellett volna, de eszeveszett boldog voltam. Mit tegyek, ha szerelmes vagyok, csak nem a férjembe? Ötvenes évek szürke tónusú melodrámáiba illő dilemma ez, közben meg halálosan aktuális 2019-ben is, amikor egyre többet beszélnek poligámiáról, polyamoriáról, swingerklubokról, vagy olyan természetességgel csalják házastársukat a szerelem minimális pulzálása nélkül, mintha így az egész mizéria szalonképes és bűntelen lenne.

Nemrég felhívott az egyik barátnőm. Férjezett, van egy kisfia, és – mint kiderült - fél éve egy családos szeretője. Elpanaszolta bánatát: a férfi az első hónapokban nagyon lelkes volt, bár szerelmet nem vallott soha, és közös terveket sem szőttek. Mostanában már alig-alig csetel rá, és mindig talál ürügyet a randihalasztásra. Mit gondolok, kérdezte kétségbeesve. Le akarja rázni? Ő ugyan nem akar a pasitól többet, esze ágában sincs felborítani a bejáratott masinériát, de azért mégis, csak hogy izgibb legyen az élet… Sütött a hangjából a kérlelés, mondjam azt, hogy minden rendben van.

Minket pedig meg fognak vetni.

A kölcsönös szerelem sohasem lehet bűnös, akárkik között zajlik is, egyedül a körülmények tehetik azzá. Nem ment fel az árulás vádja alól, hogy tényleg próbáltuk megsemmisíteni. Két évig hadakoztunk, a tágra zárt lélek mélyére kergettük, de az óvintézkedések ellenére csak elszabadult, és tombolt-rombolt, mint egy láncvesztett vadállat. Végül letettük a fegyvert, a közelgő közmegvetés pedig egyre kevésbé érdekel bennünket.

Majdnem mindennap lopunk néhány órát, de én egyelőre Pistivel élek. Látszólag minden ugyanaz, csak másképpen, és ő észre fogja venni a változást. Biztos meg akarom várni? Meddig áltatom magam azzal, hogy nem tudok választani a szeretet, a ragaszkodás, és az igaz szerelem között? Mikor fogom fel, hogy ketyeg az idő, és meg kell ragadni, hogy ne folyjon el az ujjaink között?

Az öleléssel mindent megváltoztattam, néhány nappal ezelőtt pedig ő is a kezébe vette a sorsunkat. Szakított a feleségével. Fogta a cuccait, és elköltözött a kertvárosból, ahová az évtizedek félig befalazták.

Nagyon félek. De most rajtam a sor.

Éppen összetörték a szíved? Nézd meg ezt a galériát:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

ÉVA Magazin

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!