Orvos-Tóth Noémi: „Ez most életem legjobb korszaka!"

A pszichológia a szakmád, de mi a helyzet az írással?

Mindig szerettem írni. Középiskolás koromban még a novella és a vers műfajával is megpróbálkoztam. Sok időt töltöttem egyedül, a bulik, a zajos társaságok nem vonzottak. Ráadásul kamaszkorom nagy részét Németországban, egy idegen környezetben töltöttem, sokat költözve, így mély barátságaim sem alakultak ki. Az írás oldotta a magányomat. A fehér lap volt az a társ, akivel lehetett „beszélgetni”.

Milyen témák foglalkoztatták a kamasz Noémit?

Természetesen a szerelem, illetve mély, filozófiai kérdések is megfogalmazódtak bennem: hol a helyem a világban? Ki vagyok én? Mi a dolgom? Van-e egyáltalán dolgom, vagy az életem elmúlik úgy, hogy nem hagytam nyomot? Kell-e nyomot hagynom? Szóval, kamaszhoz illően leginkább önmagam keresésével voltam elfoglalva.

Mit látnánk, ha kimerevítenénk egy korabeli családi pillanatot?

Talán egy jó hangulatú családi ebédet, ahol a szüleimmel és az öcsémmel vagyunk együtt.

Milyen a viszonyod a testvéreddel?

Kifejezetten jó. Ez persze nem mindig volt így. Gyerekkorunkban nem volt közöttünk klasszikus véd- és dacszövetség, nem másztunk együtt fára, és nem követtünk el közös csínytevéseket sem. Krisztián igazi égetnivalóan eleven kölyök volt, én meg tipikus szorgalmas, szabálykövető nővérként inkább terelgetni próbáltam, ami ellen ő természetesen tiltakozott. Az első áttörés akkor következett be a kapcsolatunkban, amikor a kötelező sorkatonai szolgálata idején egy komolyabb fertőzés miatt kórházba került. Nagyon szíven ütött, hogy elveszíthetem. A másik fordulópontot a lányom születése jelentette. A mai napig látom magam előtt, ahogy az egyhetes gyerekem kiságya fölé hajol, könnybe lábadt szemmel. Azt hiszem, ez az elkapott szeretetteli pillantás változtatta a kapcsolatunkat egy igazán mély, felnőtt szövetséggé, amiben biztos támaszai vagyunk egymásnak. Azóta a nagymamáink elvesztése, a szülői létből fakadó kérdések, a szüleink életkorával járó változások csak még szorosabbra fűzték a viszonyunkat.

Feldmár András mondta egyszer, hogy abban, hogy valaki pszichológus lesz, elsősorban az anyai mintának van szerepe. Milyen anyakép él benned?

Az első dolog, ami anyukámról eszembe jut, az odaadó gondoskodás, a szeretetteljes törődés. A sok minden mellett, amit neki köszönhetek, a legfontosabb talán az együttérzés képessége. Ezzel vegyült az ő saját édesanyjával való kapcsolatából hozott bizonytalansága, ami óhatatlanul megjelent a mi kapcsolatunkban is. A nagymamám kilencéves korára teljesen árva lett. Ezt az árvaságot, a szeretet elvesztésétől való félelmet talán soha nem tudta teljesen feldolgozni. Mindig volt egy túlféltés, egy lappangó készenlét, hogy bármikor ismét magára maradhat.

Apukádról azt szoktad mondani, hogy nyughatatlan természet.

Igen. Ő most 75 éves, de szerintem a következő ötven évre való tervei, ötletei vannak. Mindig is kíváncsi, állandóan tevékenykedő ember volt: hol éppen szerelt valamit, hol a tervezőasztalon dolgozott, hol meg valamilyen vizsgára készült. Alig két éve újra beiratkozott az egyetemre, és másoddiplomát szerzett. A világra való nyitottságomat, a munka, a tanulás örömét biztosan tőle örököltem. A világon túli világhoz való kapcsolódásom is hozzá köthető. Ő volt az, aki szinte észrevétlenül hozta be az életembe a spiritualitást. Emlékszem, milyen nagynak láttam őt tizenegy–tizenkét éves koromban, amikor egyszer csak mesélni kezdett arról, hogy rájött, mennyire apró porszem ebben a nagy világban. A gondolat szöget ütött a fejemben. Azóta is azt gondolom, jó, ha ezt időnként tudatosítjuk magunkban. A helyes önmeghatározáshoz elengedhetetlen, hogy a manapság mindent eltakaró egó mellett a kicsiségünkre is rá tudjunk nézni.

A teljes interjút az Éva magazin 2022-es nyári számában találhatod meg, amit digitálisan ITT vehetsz meg!

Ha kíváncsi vagy, hogy zajlott a fotózás a magazinba, nézd meg a werkvideónkat: