31 év után olvastam el a levelet, amit anyu írt, mielőtt véget vetett az életének: 3 szó változtatott meg mindent

36 éves voltam, amikor életemben először elolvashattam édesanyám levelét, amit az öngyilkossága előtt hagyott, közben a lányomnak sütöttem éppen palacsintát. Minden értelemben nehéz volt olvasni, hiszen 31 éve íródott egy hotel jegyzettömbjébe, amit lefotóztak és a bizonyítékok közé tettek. Sokáig egy rendőrségi szekrényben porosodott, majd felnőttként egy napon úgy döntöttem, benyújtok egy beadványt, hogy adják ki nekem a nyomozati anyagokat, így kaptam meg ezt is. Eredetileg azt terveztem, hogy megvárom, míg a kislányom elmegy suliba, de egyszerűen nem bírtam ki, tudni akartam, mi történt anyukámmal.

Egy közeli hotelben lett öngyilkos az édesanyám

Ültem a konyhapultnál és arról olvastam, hogyan talált rá anyukám élettelen testére az egyik szobalány, majd az interjúkat lapozgattam a családtagjaim vallomásaival. A gyerek közben vígan legózott mellettem.

Amikor anyukám meghalt, én 5 éves, a húgom 2 éves volt, apukám pedig azt mondta, anyánknak agyi betegsége volt, abba halt bele. Mai fejjel azt gondolom, talán a gyermekpszichológus javasolta neki, hogy így magyarázza el nekünk a mentális betegséget. Egy biztos, a mai napig emlékszem arra, ahogy az oviban rózsaszín agyat rajzoltam egy nagy, fekete grafitfolttal.

Apukám soha nem volt szégyenlős, ami a gyászt illeti, minden évben verseket, újságcikkeket írt hozzá az évfordulójukon, amelyek meg is jelentek a helyi újságban, néha rólunk is voltak fotók. Mostanában Facebook-bejegyzéseket tesz közzé ilyenkor. Megőrizte a ruháit a szekrényben évtizedeken át és gyakran kivitt minket hozzá a temetőbe. Csak azt nem mondta el, milyen nő volt, hogyan élt és miért halt meg. Kamasz voltam, amikor végre elárulta, hogy egy közeli hotelben lett öngyilkos, de semmi többet nem volt hajlandó mondani.

Legközelebb akkor hiányzott nagyon az anyukám, amikor én magam az lettem, a kislányom egészséges volt, de sokat sírt, jól esett volna a segítség, a jelenléte. Minél nagyobbra nőtt a gyermekem, annál inkább éreztem, hogy szükségem van arra, hogy többet tudjak a halott anyámról. Szóval visszatérve, ott álltam a búcsúlevéllel, amin ez állt:

„Szörnyű anya voltam!”

Bármennyire durva, nem kaptam sokkot, sőt, éreztem, ahogyan kapcsolódunk, hiszen a kislányom életének első 9 évében mindvégig ezt éreztem. Azt, hogy nem vagyok elég jó neki. Csak hónapokkal később vettem észre, hogy más is van a papíron. Az én és a húgom monogramja, valamint egy mondat:

„Szeretlek benneteket és megtettem mindent, amit tudtam értetek!”

Az utolsó szavaival tehát azt mondta, szeret bennünket, ami vigasztaló volt. Rájöttem, hogy nem vagyok rossz anya, már a jelenlétem miatt is jó anya vagyok. Erre tanított ez a trauma.

Ha olvasnál még a gyászról, akkor katt a galériára!

Azt mondják, hogy az apák boldogabbak, mint az anyák... Ha kíváncsi vagy, hogy miért, akkor ezt is érdemes elolvasnod: