Folyton mások véleménye számított, mostanra viszont teszek rá: Így szabadulj meg te is a megfelelési kényszertől

Ha kiléptem az utcára, fixen azon gondolkodtam, vajon tutira jól nézek-e ki. Ha egy pasi megnézett magának, elkezdtem azon feszengeni, hogy tuti azért nézett, mert kajamaradék van fogaim között, vagy a rúzsom elcsúszott az államig. Ha új társaságba mentem, inkább nem szólaltam meg, mert féltem, hogy hülyeséget mondok, ha pedig véletlenül megszólaltam, és nem volt egyöntetű a reakció rá, akkor akár hetekig rosszul aludtam, mert a "ciki" szitu eszembejutott. Pedig nem volt semmi ciki benne, csak épp a "jajmostjólcsinálokemindent" stressz dolgozott rajtam folyton.

Mikor történtek ezek a dolgok? Erre két válaszom is van: állandóan és régen.

Állandó jellegű volt ez a belső feszengés, de szerencsére mindez már csak múlt idő, mert már azt tudom mondani, ezek mind régen voltak.

Leküzdöttem ugyanis azt, hogy számítson mások véleménye.

Valószínűleg kevés embernek tűnt fel, hogy sokszor ilyesmiken gondolkodtam, mert kifelé nem mutattam, hogy igenis zavar, ha látom valakin, hogy nem tetszik neki valami, amit mondok, és napokig ideges vagyok, ha valaki megjegyzést tesz arra, ha például nyilvános helyen véletlenül káromkodok egyet, és azon izgulok, hogy most ettől totál bunkónak néz-e. Vagy ha épp a hatvanas táblánál csak negyvennel megyek, mert csúszik az út, a mellettem ülő lehet, hogy azt gondolja, hogy úgy vezetek, mint egy friss jogsis.

Ugyan már, kivel nem fordult még elő ilyesmi? Akik bírálnak bármelyik dologért, először nézzenek magukba: ők mindent tökéletesen csinálnak?

Sőt, a cikkeim alá is kaptam már elég csúnya kommenteket, amiket volt, hogy nagyon magamra vettem, de aztán belegondoltam:

kinek lesz jó, ha magamra veszem? A gonoszkodóknak. És kinek lesz rossz? Nekem. Várjunk csak! Nekem kell, hogy jó legyen, és ez akkor lesz így, ha nem adok mások negatív véleményére.

Nekem tetszik ez a ruha? Úgy gondolom, amit mondtam? Elfogadhatónak tartom, amit tettem? IGEN. Akkor kit érdekel, ha más nem ugyanúgy tenne?

Felvállalom magamat, és ha épp elbizonytalanodnék, ezeket sorra veszem, és már tudom is: az a lényeg, hogy én jól érezzem magam.

Más vajon tévedhetetlen?

Honnan veszed, hogy az a bizonyos valaki, akinek a véleménye nem egyezik a tiéddel, az tudja jól? Lehet, hogy valakinek a piros szín a kedvence, más viszont kiakad tőle. Ha épp egy piros tornacipőben van kedvem bulizni menni, én megteszem, és nem érdekel, hogy mindenki más körömcipőben lesz. Nem mindig más véleménye a mérvadó, így teljesen felesleges is akár egy percig is stresszelni.

Akkor kedvelnek valójában ENGEM, ha magamat adom, én pedig ilyen vagyok.

Bár megjátszani sosem akartam magam, csak simán nem engedtem lazára magam egyes körökben, ettől pedig úgy éreztem, nem is vagyok önmagam. Márpedig, ha tényleg azt akarom, hogy engem kedveljenek, ne ezt a 60%-os magamat, akkor minek ezek a korlátok?

Ugye, te is megfogadod, hogy nem fogsz mostantól feleslegesen mások véleménye miatt aggódni?