"Normális vagyok, vagy sem?" - Sose ítélj külsőségek alapján!

Ha június, akkor pride hónap. Az 1969-es Stonewall-lázadás óta emlékezünk arra a fordulópontra, ami az amerikai melegjogi mozgalom egyik kulcsfontosságú pillanataként írta be magát a történelemkönyvekbe. Azóta eltelt több, mint 50 év és mégis sokszor olyan egyszerű üzenetekre kell emlékeztetni magunkat, mint az, hogy sose ítélj külsőségek alapján.

Magyarországon tíz emberből nyolcan valamilyen vidéki városban nőnek fel. Itt sok esetben szociológiai szempontból megállt az idő és a társadalom viszonylag homogén abban a tekintetben, hogy hogyan is néz ki egy átlag magyar ember élete. Dolgozol, megházasodsz, gyereked lesz, dolgozol tovább, néha nyaralsz, kifizeted az adósságaidat, nyugdíjba mész, meghalsz. Megvannak a hétköznapi szokások, van ahol szalonnasütés, van ahol balatoni fürdőzés, de bárkit megszólítasz az utcán, viszonylag egyöntetű választ kapsz arra, hogy mi az élet rendje, vagy hogy mi a “normális”.

Aztán találkozol valakivel, aki nem fér bele ebbe a keretbe. Nem normális. Mert nem úgy viselkedik, mint a többi férfi, vagy nem úgy öltözködik, mint a többi nő. Vagy mert nem házasodik, nem akar gyereket, vagy lila a haja, vagy épp azonos nemű a párja és kézenfogva sétálnak az utcán.

Az emberben van egy azonnali válaszreakció, amikor hirtelen veszélyeztetve érzed a saját valóságodat: ő nem normális, mégis boldognak tűnik, hogy lehet ez? Majd hirtelen bekapcsol a reflex, és elképzeljük, hogy a másik ember nemcsak, hogy nem normális, de valószínűleg megtestesít mindent, ami szerinted rossz, mindent, amit elítélsz.

Sándor, a gépészmérnök, aki feltalált egy új eljárásrendet és ennek köszönhetően teremtett ötszáz új munkahelyet a megyében a cégnél ahol dolgozik, hirtelen félve megy be a boltba, mert valaki meglátta, hogy kézenfogva sétált Attilával, sőt, még meg is csókolta. Egyik pillanatról a másikra a társadalom megbecsült tagjából, akinek családok tucatjai köszönhetik a megélhetésüket, egy perifériára szorult, abnormális ember lett. Mindössze azért, mert ő nem illik bele abba a képbe, amit a városban a többség normálisnak gondol.

Akárhányszor is hallottad, hogy ne ítélj külsőségek alapján, mégis megteszed, mindannyian megtesszük, mert így vagy kódolva. Egy ember élete hosszú, tele van izgalmakkal, örömökkel, tragédiával, kalandokkal, békével, haraggal, szeretettel, csalódásokkal, tervekkel és álmokkal. Egy ilyen összetett és csodálatos történetben az, hogy Sándor Attilát szereti-e vagy Anitát ugyanolyan külsőség, mint az, hogy kék-e a haja, vagy barna.

Mert nem számít. Mindannyian a boldogságot és a könnyű életet keressük, ahogy te is, és az ahhoz vezető út ott kezdődik el, amikor kinyitod a könyvet, hogy a borító megköpködése helyett inkább elolvasd, hogy mi van benne.

A galériában elolvashatod néhány olvasó történetét arról, hogyan élték meg, mikor "nem normálisnak" címkéztők őket.