Ciao Bella! Professzor a pácban, és lövöldözés kétpercenként: a Money Heist új évada dinamikus tempóban tért vissza

A spanyol sorozat, ami megérkezett a Netflixre, majd innen meghódította a világot, még azokkal is megszerettette a heist műfajt, akik amúgy nem igazán szeretik ezeket a kirabolok-egy-bankot történeteket (például velem, mert én előtte még az Ocean's filmeket sem voltam hajlandó megnézni). A négy évadot viszont úgy daráltam le egyben tavaly tavasszal, hogy meg sem merem mondani, mindössze hány nap alatt néztem végig, az 5. évaddal pedig egy kellemes szombatot töltöttem együtt.

Térjünk is a lényegre, a történet ott folytatódott, ahol abbahagytuk: a Professzort rabul ejtették, Lisszabon bejutott az épületbe, a túszok egyre türelmetlenebbek, és Tokió még mindig pont ugyanolyan forrófejű, mint az első epizódban. Ha te is azt gondoltad, hogy majd a folytatásban ismét a Professzor furfangos gondolatmenetét követhetjük tovább, sajnos el kellett keseredned, mert bár a karakter miatt bőven izgulhattunk, ez az évad nem róla szólt. Itt most kőkeményen rögtönözniük kellett a szereplőknek, ami ahhoz vezetett, hogy egy epizód nettó 70%-a harc, bombázás és lövöldözés volt, megtűzdelve (sokszor felesleges) párbeszédekkel és néhány szórakoztató visszaemlékezésekkel.

Ez a dinamikus tempó pedig nem hagyott túl sok időt arra, hogy a karakterek közötti kapcsolat fejlődjön, hogy legyen idő dumálgatni, esetleg békülni vagy poénkodni. Denver és Stockholm kapcsolati kríziséről nem sok szó esett, Tokió és Rio is épphogy csak elkezdtek újra flörtölni pár mondatban, egyedül Manila és Denver kerültek közelebb egymáshoz, de ezzel nagyjából le is tudtuk ezt a dolgot. Hiányoztak azok a klasszikus közös pillanatok, amelyek az első évadban megszerettették velünk a karaktereket (lásd az imádott Ciao Bella jelenetet), vagy a visszaemlékezések, amelyek felvázolták volna előttünk, hogy bizony nincs itt semmi váratlan, a Professzor még arra is felkészült, amire nem.

De legalább Arturót végre lelőtte valaki (a valóságban valószínűleg nem ezt mondanám, de mint televíziós karakter, már akkor ideges voltam az újabb hülyeségei miatt, amikor még bele sem kezdett), ám Stockholm önmarcangolása haza is vágta ezt az egyébként közkedvelt karaktert, aki így az utolsó részben már csak szó szerint hol ült, hol feküdt, de túl sok hasznos dolgot nem csinált. Lehet, hogy ezzel akarják a készítők szép lassan elérni, hogy inkább Denvernek és Manilának szurkoljunk?

Apropó túszok. A Money Heist egyik kiemelt eleme volt az első évadok során, hogy a Professzor senkit sem akart veszélybe sodorni (még a rendőröket sem), és az volt az aranyszabály, hogy senki sem halhat meg. Na ezen valahogy az 5. évadban már mindenki csak nevetett egyet.

Gondolj csak arra, amikor Marseille megérkezett a farmra, majd az egyik ártatlan embert bevágták az autóba, és közölték vele, hogy hajtson szépen a rendőrök felé, akik nyilván lőttek rá, mert azt hitték, hogy valamelyik bankrabló ül a volán mögött. Vagy amikor felküldték a túszokat a tetőre (fele maszkban, másik fele nélküle), noha előtte jelentette ki a nyomozó, hogy őt most már kicsit sem izgatják a túszok, és mindenki célpont, mint a lövöldében. Értem én, hogy a tervet máshogy már nem lehetett abszolválni, és egyébként okos megoldás lett volna, de ez a hozzáállás teljesen szembement azzal a Professzorral, akit az első évadban megismertünk és megszerettünk.

Egyébként nyilván sejtettük, hogy a Professzor úgyis kiszabadul Sierra kezei közül, és azt is, hogy a végén Sierra átáll melléjük (erre most még nem volt teljes utalás, de hát bárki is meglepődik majd?), sőt igazából el is vártuk, hogy így legyen. Miután visszavette az irányítást, a sorozat ismét azt a klasszikus Money Heist életérzést biztosította, és kimondottan imádtam azt, ahogy sikerült sakkban tartania a nyomozót (bár tény, hogy a Professzor az ehhez szükséges hangfelvételt előtte nem hallotta, szóval ahhoz képest, hogy mennyire örült Lisszabon furfangos cseljének, igazából azt se tudta, minek örül). Az ötödik részben, ami a félévadzáróként üzemelt, rengeteg akciójelenet volt, de hogy ne legyen túl száraz, a készítők azért belecsempésztek néhány romantikus jelenetet. Ilyen volt például Tokió és Rio búcsúja, ami kellett, na de őszintén; ha ott állsz egyedül, egy szobában, legalább 6 katona támad feléd fegyverekkel, és nincs senki, aki fedezzen, hogy van időd még percekig dumálgatni? Azt már meg sem kérdezem, a katonák miért nem néztek be abba a random lyukba a padlón, amit Rio időközben alulról fúrt, és ahonnan lazán le is lőhették volna, de mindegy is! A Tokió korábbi életéről szóló visszatekintések viszont szép keretet adtak a történetének, jó volt látni ezt a másik arcát is, és a befejezés így kifejezetten megható lett. Bennem rögtön ambivalens érzések alakultak ki, hiszen bár Tokió viselkedése sokszor nagyon idegesítő volt, tény, hogy az ő halálára maximum a legutolsó epizódban számítottam volna, már csak azért is, mert végig ő narrálta az egész sorozatot, és az egyik legérdekesebb karakterként szolgált a cselekményben.

Vajon ki lesz az új Tokio?

És ami még kiemelendő, hogy Berlin, aki az első két évad egyik legszórakoztatóbb, de kétség kívül legpszichopatább karaktere volt, az 5. évadban is üde színfoltként szerepelt. Ő tipikusan az a karakter, akit vagy utálsz, vagy imádsz, de nem lehet kétségbe vonni, hogy rendkívül érdekes figura. Személy szerint én mindig is kíváncsi voltam arra, mi történt az utolsó feleségével, és örültem annak, hogy legalább ez a cselekményszál kimondottan a karakterekre és egy-egy történetre koncentrál a rengeteg akciójelenet mellett.

Tény, hogy a Money Heist új évada nem hozta azt, amit az első kettő, de ettől még a rajongók biztosan imádni fogják a karakterek visszatérését, és azt, hogy ismét izgulhatnak a kijutásért. Én személy szerint tuti, hogy első nap rögtön nézem is a folytatást, ami decemberben érkezik a Netflixre.

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!