Miután kiderült, hogy petefészek-daganatom van, ezt tettem meg magamért mindennap, ami sok erőt adott

Az a pillanat megváltoztatta az életemet. Egy világ omlott össze bennem, és egyszerre éreztem magam elveszettnek és gyengének. De ma, amikor ezeket a sorokat írom, már máshol tartok. Hála a kiváló orvosaimnak és az ő szakértelmüknek, a nehezén túl vagyok. Tudom, hogy szerencsés vagyok, mert időben diagnosztizálták a betegséget, és megvolt az esélyem arra, hogy meggyógyuljak. Ezért soha nem lehetek elég hálás. De nem csak az orvosokon múlt. A saját küzdelmem, az, hogy minden egyes nap tettem magamért valamit, szintén kulcsszerepet játszott abban, hogy ma itt lehetek.

A diagnózis után nehéz volt elfogadni, hogy a testem – amit addig természetesnek vettem – most segítségre szorul. Sokáig csak a fájdalmat és a félelmet láttam a tükörben. De aztán rájöttem, hogy ha tovább akarok lépni, el kell fogadnom magam ebben az állapotban is.

Minden reggel, amikor felkeltem, megköszöntem a testemnek, hogy küzd értem. Ez egy apró szertartás volt, de emlékeztetett arra, hogy a testem nem az ellenségem – hanem a társam. Ez a hozzáállás segített abban, hogy ne fájjon annyira a műtét utáni időszak és heg, és aktívan részt vegyek a gyógyulásomban.

Bármilyen furcsa, a kezelések alatt a mozgás lett a mentőövem. Persze nem komoly edzésekre kell gondolni, de egy kis séta a friss levegőn minden nap csodát tett. Azokon a napokon, amikor a fájdalomtól alig bírtam megmozdulni, még akkor is megpróbáltam kimenni a szabadba a kutyákkal, hogy csak egy pár percre érezzem a napfényt. Ezek az apró pillanatok erőt adtak ahhoz, hogy ne csak „túléljem”, hanem valóban megéljem a napjaimat.

forrás: gettyimages

A másik nagyon fontos dolog, hogy a diagnózis megtanított arra, hogy az étel nemcsak üzemanyag, hanem gyógyír is lehet. Elkezdtem tudatosan odafigyelni arra, hogy mit eszem. Friss zöldségek, gyümölcsök, tápláló levesek – mind olyan ételek, amik nemcsak a testemnek adtak erőt, hanem lelkileg is feltöltöttek. És bár próbáltam egészségesen élni, megengedtem magamnak az apró örömöket is: egy kocka csokoládét vagy egy finom kávét - na és néha egy jó meki, amiért hálás lehettem.

A meditációval való kapcsolatom is ekkor kezdődött. Eleinte nehéz volt csak ülni és „lélegezni”, de ahogy teltek a hetek, rájöttem, hogy ez az én biztonságos területem. Egy hely, ahol nem létezik a betegség, csak én. Ez a tíz perc csend minden nap a gyógyulásom alapjává vált.

Ahogy már említettem, a szakértő orvosaimnak köszönhetem, hogy mesélhetek erről. Ők voltak azok, akik időben észrevették a bajt, és minden tudásukat bevetették. Emellett a barátaim és a családom is hatalmas támaszt nyújtott. Megtanultam, hogy a gyógyulás nemcsak a test kérdése – a lelki támogatás legalább ugyanannyira fontos.

A nagypapám sokat mondta kiskoromban, hogy a hála elképesztően fontos az életben. Azt mondta, hogy a pozitív gondolatok segíthetnek a felépülésben. Először szkeptikus voltam, de elkezdtem minden este felírni három dolgot, amiért hálás voltam. Lehetett ez egy mosoly, egy szép virág az út mellett, vagy az, hogy egy jó napom volt. Ahogy teltek a napok, ezek a hála-listák megtöltötték a szívemet reménnyel.

Ma már tudom, hogy egy ilyen diagnózis után sem áll meg az élet. Hogy mindig van remény, mindig van valami, amit megtehetünk magunkért. A jó orvosok, a család, és persze egy jó főnök sem árt – aki megértéssel és diszkrécióval áll a dolgokhoz, hogy normálisan tudd végig csinálni a munkahelyeden töltött napokat.

Ha valaki most hasonló helyzetben van, azt üzenem: Nyugi, minden rendben lesz! Keresd meg azt az apróságot, amit minden nap megtehetsz magadért. Mert ezek az apróságok adják majd az erőt a legnehezebb napokon is.

Vannak jelek, amiket érdemes figyelni, ugyanis az alábbiak utalhatnak a petefészekrákra!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!