Meleg a férjem – bár magának se vallja be
Györgyiék kapcsolata tündérmeseként indult. De úgy tűnik, nem végződik klasszikus happy enddel, mint a mesékben. A feleség szerint férje, Tamás a saját neméhez vonzódik. A férfi azonban tagad. Annak ellenére, hogy évek óta nem ért hozzá. Az Éva magazin írása.
Tamással nagyon sok közös pontunk volt. Ugyanazok a filmek tetszettek nekünk, ugyanazt a zenét hallgattuk, még a kedvenc színésznőnk is ugyanaz volt.
Romantikus alkat volt, mint én, a tiszta lakás volt a mindene, de én ezeknek mindig örültem, soha nem gondoltam, hogy valójában ezek mögött valami más(ság) rejtőzhet meg.
-Egy darabig próbálkoztunk az együttlétekkel, hol jobban, hol rosszabbul sikerült, de mivel a rosszabb élmények voltak többségben, így szép lassan ritkultak az együttlétek. A barátnők persze érdeklődtek, de nem mertem bevallani nekik. Nem voltam kíváncsi a „mi megmondtuk, hogy nem lesz ennek jó vége” megjegyzésekre.
Pár hónap után ott tartottunk, hogy már nem is volt kedvem nekem sem az egészhez. Csak hogy a család elkezdett faggatni minket, hogy mikor jön az unoka. Akkor leültünk beszélgetni. Mindketten akartunk gyereket és úgy voltunk vele, hogy hátha az majd segít. Az, hogy úgymond célja van az együttléteinknek, kicsit mintha segített volna. Neki legalábbis. Hamar meg is fogant a fiunk, aminek szerintem nagyon örült. Innentől ugyanis mondta, hogy ne legyünk együtt, nehogy baja legyen a babának. Még akkor is, amikor az orvos azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. Akkor azt kezdte el mondani, hogy fura neki úgy együtt lenni velem, hogy ott van bent a baba.
Nem volt mit tennem, elfogadtam, beletörődtem. Nőtt a hasam, fejlődött a kicsi, mi meg kezdtünk úgy élni egymás mellett, mint két testvér, vagy mint két barát. Jól megvoltunk, jól éreztük magunkat továbbra is egymás társaságában, de hogy őszinte legyek, nem ilyen kapcsolatról, nem ilyen házasságról álmodtam.
De még akkor is reménykedtem benne, hogy talán majd, ha megszületik a baba, és család leszünk, megváltozik minden. De nem változott. Nem volt bent a szülésnél, már előtte jelezte, hogy ne haragudjak, de ő erre képtelen. A szülés után nem sokkal elköltöztünk egy kisebb városba, kertesházba. Jobb lesz ott mindenkinek – gondoltuk. Friss levegő, madárcsicsergés.
Élveztem az anyaságot, minden pillanatát, a kisfiam volt a mindenem. Már csak azért is, mert Tamás egyre kevesebbet volt otthon. Túlórára, meg utazási időre fogta, de szerintem nem is szeretett velünk otthon lenni. Aztán lett egy új kollégája, egy bizonyos Dénes, akivel egyre többet jártak össze sörözni. Valahol örültem neki, mert Tamásnak nem igazán voltak barátai. Ráadásul mint kiderült, Dénes a szomszéd városban lakik, úgyhogy – hogy spóroljanak a benzinen, együtt, egy kocsival jártak be dolgozni és együtt is jöttek haza.
Dénesnek nem volt se családja, se felesége, de még barátnője sem. Amikor először találkoztam vele, meg is értettem, hogy miért. Nyilvánvaló volt, hogy Dénes homoszexuális. Ezt mondtam is a férjemnek, mire ő nekem esett, hogy miért gondolom ezt és egyébként is, mi bajom van azzal, ha az. Ők csak barátok, sőt, csak kollégák, neki aztán tök mindegy, kivel alszik éjjel.
-