Meleg a férjem – bár magának se vallja be

Tamással nagyon sok közös pontunk volt. Ugyanazok a filmek tetszettek nekünk, ugyanazt a zenét hallgattuk, még a kedvenc színésznőnk is ugyanaz volt.

Egy darabig próbálkoztunk az együttlétekkel, hol jobban, hol rosszabbul sikerült, de mivel a rosszabb élmények voltak többségben, így szép lassan ritkultak az együttlétek. A barátnők persze érdeklődtek, de nem mertem bevallani nekik. Nem voltam kíváncsi a „mi megmondtuk, hogy nem lesz ennek jó vége” megjegyzésekre.

Pár hónap után ott tartottunk, hogy már nem is volt kedvem nekem sem az egészhez. Csak hogy a család elkezdett faggatni minket, hogy mikor jön az unoka. Akkor leültünk beszélgetni. Mindketten akartunk gyereket és úgy voltunk vele, hogy hátha az majd segít. Az, hogy úgymond célja van az együttléteinknek, kicsit mintha segített volna. Neki legalábbis. Hamar meg is fogant a fiunk, aminek szerintem nagyon örült. Innentől ugyanis mondta, hogy ne legyünk együtt, nehogy baja legyen a babának. Még akkor is, amikor az orvos azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. Akkor azt kezdte el mondani, hogy fura neki úgy együtt lenni velem, hogy ott van bent a baba.

Nem volt mit tennem, elfogadtam, beletörődtem. Nőtt a hasam, fejlődött a kicsi, mi meg kezdtünk úgy élni egymás mellett, mint két testvér, vagy mint két barát. Jól megvoltunk, jól éreztük magunkat továbbra is egymás társaságában, de hogy őszinte legyek, nem ilyen kapcsolatról, nem ilyen házasságról álmodtam.

De még akkor is reménykedtem benne, hogy talán majd, ha megszületik a baba, és család leszünk, megváltozik minden. De nem változott. Nem volt bent a szülésnél, már előtte jelezte, hogy ne haragudjak, de ő erre képtelen. A szülés után nem sokkal elköltöztünk egy kisebb városba, kertesházba. Jobb lesz ott mindenkinek – gondoltuk. Friss levegő, madárcsicsergés.

Élveztem az anyaságot, minden pillanatát, a kisfiam volt a mindenem. Már csak azért is, mert Tamás egyre kevesebbet volt otthon. Túlórára, meg utazási időre fogta, de szerintem nem is szeretett velünk otthon lenni. Aztán lett egy új kollégája, egy bizonyos Dénes, akivel egyre többet jártak össze sörözni. Valahol örültem neki, mert Tamásnak nem igazán voltak barátai. Ráadásul mint kiderült, Dénes a szomszéd városban lakik, úgyhogy – hogy spóroljanak a benzinen, együtt, egy kocsival jártak be dolgozni és együtt is jöttek haza.

Olvasd tovább a történetet az evamagazin.hu oldalra kattintva!

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!