Hogyan nézett kurvának a magántanárom felesége

Minden magántanárommal volt valami bajom. Az egyetemista ijesztően bizonytalan volt saját tudásában, a karótnyelt szigorú nem értékelte, ha csokit majszolok órán, a dauerolt matróna naftalinszagot árasztott. Anyám idegességében tövig rágta a körmét, én kényesen válogattam, mint aki társalkodónőt keres, s talán a nyolcadik jelentkező felelt csak meg úgy-ahogy az igényeimnek. Negyvenes pasi volt, rég túl azon a koron, ami kihozhatta volna belőlem a pirulós süldőlányt (15 körül jártam), elég nyugisnak tűnt, s nem utolsósorban értettem a magyarázatait.

Nevezzük Sanyi bácsinak. Sanyit bát az elődeivel együtt anyám azért izzította, mert bukásközelben voltam matekból, és állítottam, hogy erről nem a szorgalmam (hiánya), hanem egyesegyedül a matektanár, Misi bácsi tehet, aki még órára is részegen jön be, és a stréber osztálytársaim oldják meg helyette a feladatokat. Ez nem volt színtiszta kamu, de azért bevisított volna a hazugságvizsgáló, ha valaki ötletszerűen ráköt. Utáltam ugyanis a matekot, szabályos fóbiám volt tőle, s nemegyszer fordult elő, hogy óra helyett a suliközeli kávézóban kötöttem ki, azt se bánva, hogy az igazolatlanok száma durván szaporodik.

Persze lebuktam – egyelőre csak a szüleim előtt -, s miután kiszedték belőlem az állítólagos számfóbiát, eldöntötték, hogy azt egy magántanárral fogják orvosolni. Így jött számos sikertelen próba után Sanyi bácsi. Minden szerdán járt hozzám, az ellenőrzőmbe lassan becsusszant egy hármas, majd egy négyes is, Misi bácsi puskázással vádolt, a szüleim megveregették a saját vállukat, úgy tűnt, csillagösvényen indulok meg a diadalmas – matek: közepes – félévi bizonyítványosztó felé.

Sanyi bá az egyik óra után megkért, kivételesen menjek el jövő héten én őhozzá, mert, mint mondta, elfoglaltságai vannak, és nincs ideje bejönni a városba. Szép családi ház, csak felülök a metróra, majd a villamosra, és ott is vagyok. Nem láttunk ebben semmi rendkívülit, nem voltam már kisgyerek, nagyon élveztem, ha önállóan közlekedhettem Budapesten.

Egy havas téli napon utaztam ki a hűvösvölgyi matekórára. Még nem jártam arra soha. Emlékszem, vibrált, mozgott a levegő, és azon gondolkoztam, ha belesétálok, vajon elmosódom-e én is, mint a tárgyak a jelenés mögött. A táj árny- és álomszerű volt, idegen világba kerültem, nem hasonlított az ismertre, a belvárosi nyüzsire, a villamoszajra, a dudáló kocsisorokra. Alig találkoztam valakivel, a hó elnyelte a lépteimet.

Hamar megtaláltam a házat egy mellékutcában. Öt perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél, de nem gondoltam, hogy egy olyan súlytalan döntéssel, mint hogy nem várakozom a hidegben, hanem becsöngetek, a kénköves poklot zúdítom magamra. Szépen megnyomtam hát a gombot, és elhallgattam a Für Elise-t néhány másodpercig. Illett a szürreális boldogságérzéshez.

A klasszikus dallam egy kócos szőke nőt csalt elő a házból: olyan volt, mint egy szép, de kissé zilált angyal. Ő is passzolt a karácsonyhoz közelítő, lelassult téli hangulathoz, bár földöntúli jelenséghez képest túl fürgén közelített felém. Nem gyanakodtam, egészen addig, amíg a kapuhoz nem ért, és nem hallottam meg hisztérikusan fel-le csúszkáló hangját.

– Te meg ki a picsa vagy?

Éva magazin