"Másoknak a lánykérés egy megvalósult álom, számomra inkább rémálom volt"

Két srác jött velünk szembe, az egyikük a barátnőmre szeretett volna ráhajtani. Elhívtak minket egy bárba – nekem semmi kedvem nem volt hozzá, de végül beadtam a derekamat. Végig én fordítottam, az este végén viszont meglepődtem, amikor a másik srác elkérte a számomat. Megadtam neki, másnap pedig fel is hívott. Elmentünk vacsorázni, utána sétáltunk egy nagyot, közben pedig jót beszélgettünk. Elvitt a Piazzale Michelangelóhoz – itt gyönyörű kilátás nyílt a városra. A környezet tökéletes volt az első csókunkhoz.

Ezt követően minden egyes nap találkoztunk, beutaztuk egész Olaszországot. Bemutatott a családjának, én pedig virtuálisan ismertettem meg a szüleimmel.

Karácsony előtt értem haza, a szülinapom előtt egy hónappal. Tudtam, hogy valami nagy meglepetést kapok a páromtól, mert megkérdezte, hogy megérkezett-e már. Pár nappal a születésnapom előtt meg is jött a csomag, de arra kért, várjak vele még pár napot, majd hívni fog, csak akkor nyissam ki. Felhívott, ekkor már remegve vártam, hogy kibontsam a borítékot. Egy gyönyörű vintage arany gyémántgyűrű volt benne. Ő közben feltette a nagy kérdést, hogy hozzámegyek-e feleségül. Nem tudtam megszólalni, mert erre egyáltalán nem számítottam.

Persze nagyon szerettem, de abban a pillanatban elég váratlanul ért az egész, hiszen fél éve jártunk, s egy másik kontinensen éltem és még mindig iskolába jártam.

Újra megismételte a kérdést, én pedig elkezdtem sírni, mert tudtam, hogy a szívem mélyén nemet kell mondanom. Időt kértem, erre megkérdezte, miért. Végül halkan nemet mondtam neki, erre azt válaszolta, hogy nem hallott, úgyhogy hangosabban is tudattam vele a döntést. Elmondtam neki, hogy szeretem, de nem mehetek hozzá, mert úgy érzem, ez nem a legjobb döntés. Még tanultam, nem volt munkám és nem szerettem volna fiatalon elkötelezni magam. Erre ő érthető módon felkapta a vizet és azt mondta, hogy egy kis időre van szüksége, hogy megnyugodjon. Másnap felhívott, ekkor bocsánatot kértem tőle az előző napi reakciómért és megkértem, értsen meg. Ő azt mondta, nem szeretné folytatni, mert olyan emberrel akar élni, aki a nagy kérdésre egyből rávágja az igent. Elbúcsúztunk egymástól, aztán visszaküldtem neki a gyűrűt. (Azóta sem tudom, hogy végül megkapta-e).

Ha visszatekintek erre, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, mert abban az időben tényleg nem voltam kész a házasságra. Még most sem állok készen rá, négy évvel később sem. Az együtt töltött idő viszont életem egyik legszebb fél éve volt…

Szóval bármennyire is úgy tűnik, hogy a lánykérés maga a megvalósult álom, nem mindenki számára az, még akkor sem, ha az illető szerelmes abba, aki felteszi a nagy kérdést!