Pénteki olvasóklub: Kollár Betti új könyvéből elhoztunk neked egy exkluzív részletet!

Kollár Betti azt mondja, talán óvodás vagy kisiskolás lehetett akkor, amikor egy napon kinyitott egy vonatmenetrendes könyvet, hogy abból „felolvashasson” a bátyjának – na persze nem a járatok indulását, hanem egy fantasy mesét egy szörnyről, amit ott helyben talált ki. A történetalkotás tehát már fiatalon a vérében volt, folyamatosan naplót vezetett, aztán tinédzserként elkezdett párbeszédeket, ötleteket, később kerek sztorikat is írni. „Az, hogy ezzel akarok majd foglalkozni, nem igazán döntés volt” – árulta el.

Rendíthetetlenül romantikus

Apropó, szerelem! Bár számos műfajt kedvel, azért olyan köteteket vesz a legszívesebben a kezébe, amelyekben van szerelmi szál is. Tinikorában például Meg Cabot A neveletlen hercegnő naplója köteteit tartotta élete egyik legmeghatározóbb olvasásélményének, ami tiniként óriási hatással volt rá nemcsak rajongóként, hanem alkotóként is. „A romantika valahogy a lényem része” – jelenti ki Betti.

Terápiás történetek

Mert Betti azokra a pillanatokra a legbüszkébb, amikor kiderül számára, hogy a történeteivel segíteni tudott valakinek - ahogyan ő maga is sokat köszönhet azoknak. „A Kosársuli-sorozat az egykori legnagyobb szenvedélyem, a kosarazás elveszítésének traumáján segített át, gyakorlatilag tizenöt éves korom óta dolgozom ezen” – utal arra, hogy a múltban egy sérülés miatt el kellett búcsúznia az általa imádott sporttól.

Az Esküdt ellenségek folytatásában, a Több mint ellenségek című könyvben például több fontos, a középiskola időszaka alatt átélt nehézsége megjelenik, mint a pályaválasztási bizonytalanság, az egyik betegsége diagnosztizálásának hosszú, rémisztő folyamata, ami a későbbi pánikbetegsége kialakulásában is közrejátszott. „Ezek feldolgozásában sokat segít az, hogy írás közben szembenézek és szavakba öntök rengeteg érzést, gondolatot, érzelmet” – osztja meg velünk Betti, és érdemes követni a példáját, mert tudományosan bizonyított tény, hogy ha papírra vetjük azt, ami a fejünkben jár, annak terápiás hatása lehet. Sosincs késő naplót vezetni!

Most pedig, készen állsz arra, hogy már a megjelenés előtt beleolvass Szofi és Arisz történetébe? Akkor görgess tovább!

Részlet a 4. fejezetből

Mire megérkezem a Szalkay-házba, már mindenki ott van. Lana, Manó és Logan a szőnyegen játszanak, Arisz, Alex és Ziti pedig a konyhában rendezkednek. Kolit a kandalló melletti kanapén találom, kényelmesen elterpeszkedik, feje alá egy párnát is tett. A CC-sek meglehetősen otthonosan érzik magukat, de Koli is úgy nyúlik el a bőrkanapén, mintha minden vasárnap idejárna délutáni pihenőre.

Felette a kandallón kiállított fényképek eszembe juttatják, hogy Arisz ma beavatta a többieket a családi hátterébe. Nem hiszem, hogy eddigi életem során lett volna más, amit annyi ideig titkoltam Koli elől, mint Arisz családja vagy a legnagyobb félelme. Furcsa, hogy pont az ő titkait őrzöm, mégsem érzem rosszul magam.

– Mi lenne, ha játszanánk valamit? – veti fel Koli, mire fájdalmasan felnyögök. Vigyorogva húzza fel a szemöldökét. – Mondjuk, egy jó kis Csókolsz vagy menekülsz?

– Az elnevezésből arra következtetek, hogy földysekkel kellene nemkívánatos közelségbe kerülnünk, úgyhogy én már most a menekülésre szavazok – jegyzi meg Arisz a konyhából. Épp poharakat vesz elő a szekrényből, és a pultra pakolja őket, majd tálkákat keres a rágcsáknak, amiket idefelé vettek.

– Beijedtél, kis Szalkay? – pillant rá kihívóan Lana, mire Arisz csak pofákat vág.

– Kivételesen osztom a CC elnökének véleményét – csatlakozom hozzá a konyhában, hátha tudok valamiben segíteni, de az egyetértésem csak felhívás keringőre.

– Hm… – A plafonra emeli a tekintetét, és úgy tesz, mint aki erősen gondolkodóba esett. – Pedig fogadni mernék, hogy kettőnk közül te fogsz előbb egy CC-st megcsókolni, mint én földyst.

Elszántan állom a pillantását. Kész vagyok egy farkasszempárbajba bocsátkozni, hogy azt és ezt a kis csókos fogadást is megnyerjem.

– Benne vagyok! – közlöm vidáman, majd megbontom a csipszeszacskót, és az üres tálak egyikébe öntöm. – Könnyű győzelem lesz.

– Erre azért nem vennék mérget – vigyorog, majd átveszi a zacskót a pult felett, és a szelektív kukába dobja.

A pultra könyökölve közelebb hajolok.

– Ki is volt az, aki a múltkor a gardróbban… – kezdem, mert Koliék házibulijában éppenséggel pont Arisz hajolt közelebb, de aztán elakadok a mondat közepén.

Manó elengedi Logan játékának egyik felét, amit együtt rángattak, mire a kutyus hátrabukfencezik. Manó bocsánatkérően vakarja meg az állát, de közben kíváncsian néz hol egyikünkre, hol a másikunkra.

– Mi történt a gardróbban?

Érzem, hogy elpirulok, ezért sietve kiegyenesedem.

– Semmi! – vágom rá, és ennél feltűnőbben már nem is terelhetnék. Megköszörülöm a torkom, és Manó felé fordulva igyekszem lazának mutatkozni. – Tudod, te meg én történtünk. Na, ez nem fordulhat elő többször!

Gondolatban lepacsizom magammal, amiért sikerült kivágnom magam a szorult helyzetemből. Érzem Arisz pillantását az arcomon időzni, és biztos vagyok benne, hogy szórakoztatja a terelő hadműveletem.

Manó Zitára pislant, és nem akarom őt meg a TFZ-hadműveletet cserben hagyni, ami szerint féltékennyé kellene tennünk a lányt, ezért megmozgatom a szemöldökömet, hogy jelezzek Manónak.

– Mármint, amíg tart ez a fogadás.

Ariszra sandítok, mert most aztán nyakig benne vagyok ebben a szituban, de ő csak a fejét csóválva mosolyog. A farkasszempárbajt az imént megnyerte, ezért a jobbomat nyújtom, hogy kezet rázzunk a fogadásunkra.

Ahogy tenyere az enyémnek simul, bizsergés kúszik a bőröm alá, és attól tartok, megint hagytam magam csőbe húzni. Mindig túl gyorsan egyezem bele a kihívásaiba, mert éltet a legyőzése iránti vágy, de amint végiggondolom, mire is fogadtunk éppen, nem érzem, hogy jól jöhetnék ki belőle.

– Csak nehogy egymást csókoljátok meg – veti le magát Koli mellé a kanapéra Lana. Az unokatesómnak persze esze ágában sincs odébb mozdulni vagy legalább felhúzni a kinyújtott lábait, így végül azok félig Lana ölében kötnek ki.

– Hú, azzal tuti vége lenne a világnak – folytatja Manó nevetve a kutyajáték rángatását Logannel.

– Ma még nem csekkoltam az apokalipszis-előrejelzést. Lehet, hogy ez lesz az? – száll be a poénkodásba Alex is.

Manó Logannel a mellkasán elterül a szőnyegen és elmélyíti a hangját.

– S összeérvén ajkaik, a föld megnyílá, mielőtt beomlana. – Úgy tesz, mintha valami ókori bibliai szöveget idézne, amin a többiek jól mulatnak.

Összeakad a pillantásom Ariszéval, de a jelek szerint ő cseppet sincs zavarban. Vidáman rám mosolyog.

– Az ég óvjon minket!

Csak heten vagyunk, Simon ugye beteg, Molli és Olli pedig inkább hazamentek, amit mind megértően fogadtunk, tekintve, hogy három nap múlva előre hozott érettségiznek. Olli valószínűleg pihen, Molli meg tanul.

Hogy őszinte legyek, ideje lenne nekem is agyalnom a jövőmön, például hogy szeretnék-e a következő tanévben is indulni az elnöki posztért. A végzős év önmagában is elég kemény lesz, ki tudja, hogyan alakul a faktom, aztán az érettségi, és nem is tudom… Nagyon szeretek diákelnök lenni, imádom a közösségünket, de a továbbtanulásra kellene koncentrálnom. Mármint, mégiscsak az a legfontosabb, nem…?

– Jó, akkor legyen egy uncsi Felelsz vagy mersz – rángat ki Koli alkudozása a gondolataim közül.

– És aki passzolni akar, az iszik – mozgatja meg a ciderét Manó. Logan időközben átköltözött Lana ölébe, Koli lábaira, amit az unokatesóm savanyú képpel vizslat. Végül beletörődik, mert legalább a kis corgi melegíti.

Nem vagyok nagy rajongója az ivós játékoknak, de nem szabnak meg mennyiséget, egy korty is elég.

Körbe rendeződünk Ariszék nappalijában a dohányzóasztal körül, majd Manó kiissza a ciderét, hogy legyen egy üres üvegünk kezdésnek. Ezzel megszerzi az előjogot az első pörgetéshez, és elég balszerencsés vagyok ahhoz, hogy szembe találjam magam az üveg szájával és Manó széles vigyorával.

– Na, Weiszi! Felelsz vagy mersz?

– Felelek – vágom rá, mert bár a játék része, hogy bevállalósak legyünk, én inkább majd Kolival vagy Lanával merek. Manó ötletei nekem időnként túl meredekek.

Nem tűnik csalódottnak, az állát vakarva gondolkodik, mit kérdezzen.

– Oké. Mondom, mi van. A világ összes kiskutyája eltűnik a föld színéről, hacsak nem mondod meg itt és most, hogy a jelenlévők közül kit csókolnál meg a legszívesebben!

Megdermedek. Manónál aztán nincs laza felvezetés, egyből belecsap a lecsóba.

– Egyedül ez mentheti meg a kiskutyákat? – kérdezek vissza lassan, mire lelkesen bólogat, és Loganre mutat.

– Rajtad múlik a létezése!

Habozva körbepillantok, és azonnal leesik, hogy sarokba szorított. Mert hát a földys srácok közül csak Koli van itt, aki az unokatesóm, így muszáj CC-s fiút mondanom. A tekintetem önkéntelenül is Ariszra siklik, és tényleg semmi közöm ahhoz, ahogy elidőzik rajta a pillantásom.

Ám mielőtt egyáltalán magamnak bevallhatnám, kit is választanék, bevillan egy gondolat.

Manóra sandítok.

– Hát, veled – köszörülöm meg a torkom, mert a TFZ-hadművelet értelmében épp ezt a választ kell adnom. Így még csak nem is kínos vele szemben, hisz ő is tudja, hogy erre megy ki a dolog.

Koli mindentudó mosollyal a fejét csóválja, míg Manó rám kacsint.

– Jó válasz – nyújtja az üveget. Sietve megpörgetem, mert szeretnék minél előbb túl lenni ezen a csókolózós kérdésen.

Amikor kipörgetem Zitát, kíváncsian pillantok rá. Megint a gépével jött, és amikor a felelést választja, már tudom, mit kérdezzek.

– Mivel foglalkozol állandóan a laptopodon? – érdeklődöm, és mivel Koli is feltette neki ezt a kérdést legutóbb, amikor nála buliztunk, még kiegészítem: – És most őszintén.

Zita lassan felemeli a fejét, és észreveszem, milyen pillantást vet a barátaira. Most is csupa fekete ruhát visel, hosszú világosbarna haját ezúttal viszont nem lófarokba fogta, hanem kiengedve hagyta. Alex és Arisz szinte egyszerre biccentenek neki, Manó pedig feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy szerinte beavathat minket.

Izgatottan mocorgok a szőnyegen, de Koli is megmozdul mögöttem.

Ziti lassan lehajtja a laptopja tetejét, és összekulcsolja rajta az ujjait.

– Egyrészt tényleg programozok: tanulok és gyakorlok – kezdi, mert már a múltkor is valami ilyen választ adott. – Másrészt meg… A suliújságunkban van egy rovat, amit én viszek.

– Miféle rovat? – dől előre Lana. Ő Zita teljes ellentéte, rajta más sincs, csak színek: csíkos póló és világoskék kantáros farmer, corgis zoknival.

– Egyfajta névtelen tanácsadás – magyarázza a CC médiafelelőse, és ahogy lehajtja a fejét, haja az arcába hullik, de így is látom, hogy mintha kicsit zavarban lenne. – A suliban a többiek tudják, hogy egy diáknak írnak, de nem tudják, kinek. És segítek, ha tudok.

– Mármint szerelmi tanácsok meg ilyenek? – kérdezi Koli.

– Aha. Szerelmi bánat, baráti konfliktusok, tanárokkal, szülőkkel nehézségek. Nem vagyok pszichológus, nem mondok nagy okosságokat, inkább csak meghallgatom őket, kiönthetik a szívüket, ha épp nincs kivel megosztaniuk a problémáikat.

Manó vadul bólogat, Alex pedig büszkén mosolyog, amiből azt veszem le, Zita már csinálhatja ezt egy ideje, és valószínűleg tényleg odateszi magát.

– Ez tök menő! – mosolygok rá. – És ezeket lehozzátok az újságban is?

– Igen, néhányat, akik engedélyt adnak. Párra meg privátban reagálok. És ha olyan jellegű, kérünk segítséget Manó anyukájától.

– Anya addiktológiai konzultáns – teszi hozzá, és valószínűleg úgy érzi, hogy nem értjük mind, ez pontosan mit is jelent (megjegyzem, jogosan), mert folytatja. – Segítő szakember, mint egy pszichológus. Alapvetően függőkkel, függők hozzátartozóival foglalkozik, de vannak pánikbeteg, szorongó meg egyéb páciensei is.

– Azta! – töröm meg a csendet. – Ezt nem is tudtam. Ezek szerint hozzá mertek bizalmasan fordulni.

– Igen, azért egy otthoni bántalmazás vagy iskolai bullying témában jobb, ha valaki hozzáértő ad tanácsot – helyesel Zita, Lana pedig megértően bólogat.

– Hát, erre nem számítottam – vallja be Koli a feje alá tuszkolva még egy párnát.

Én is meg vagyok lepve, de azon kapom magam, hogy annyira mégsem. Az elmúlt hetekben egyre többet tudtunk meg a CC-sekről, és ahogy elkezdtünk megismerkedni, lassan körvonalazódott, mennyire felszínesen ítéltük meg egymást mindeddig.

Zita halványan mosolyog, és már nyúl is az üvegért, hogy megpörgesse. Lana mer, és azt a feladatot kapja, hogy engedje el Logant, és adja Arisznak három körig. A corgi szemmel láthatólag nem bánja annyira a dolgot, mint a gazdája, kényelmesen befészkeli magát a CC elnökének ölébe, és egy óvatlan pillanatban jól fülön nyalja.

– Mi ez a kutyáiddal? – bámul Lanára Arisz hüledezve. – Miért vannak így ráállva a fülemre?

Mosolyogva figyelem, mert a legutóbb a visszahúzódó Jess is nagy érdeklődést mutatott Arisz hallójáratai iránt.

– Ne érezd magad kiváltságosnak, minden fület szeretnek – vigyorog Lana, majd egy pörgetést követően Manónak ad feladatot. Ezután Koli válaszol (sosem mer, ahhoz túl lusta), majd sikerül olyat pörgetnie, ami épp két ember közé mutat. Manó biztos benne, hogy az ott Simon szelleme, Koli pedig kap az alkalmon, hogy így tőle is megkérdezhetné, mit irkál állandóan a noteszába. Megcsörgetjük videóchaten, de nem válaszol, ezért inkább annyiban hagyjuk, mert biztosan épp pihen.

A játék megy tovább: kapunk könnyű és nehezebb feladatokat és kérdéseket, többször is passzolunk, mert azért bizonyos dolgokat még nem akarunk megosztani egymással.

Alex és Manó elég nyíltan beszélnek sok mindenről, Manó mégis kicsit becsiccsent, talán mert akkor is kortyolgat a cideréből, mikor bevállalja a feladatot. Lana is szélesen vigyorog, az arca pirosabb a szokásosnál, de hát egyikünk se egy nagy ivó, nem sokkal bírjuk jobban az alkoholt, mint például Simon, aki köztudottan hamar kiterül tőle.

Azért megtudok pár új dolgot a CC-sekről: Arisz azért rágózik, hogy leszokjon a körömrágásról (szokás szerint elfogad egy rózsaszín rágót Lanától, ez már valami rutin közöttük), Ziti pedig ki nem állhatja a hűtlenséget. Alex ha választhatna egy szuperképességet, a teleportálást mondaná, hogy gyakrabban találkozhasson az anyukájával. Manó meg azt írta A kívánságállványra, hogy jövőre bár többen csatlakoznának a feltalálóklubjához.

Jeges teát kortyolgatva nézek végig a többieken, és kifejezetten jól érzem magam, egészen addig, míg Manó ki nem pörgeti Ariszt, és felteszi neki azt a zavarba ejtő kérdést, hogy melyik lányt tartja legszebbnek a szobában.

Zavartan húzom összébb magam, mert Zita különlegesen szép a sötétkék szemével, amit a fekete ruhái még jobban kiemelnek, Lana meg igazi egyéniség. Általában nem hasonlítgatom magam hozzájuk vagy másokhoz, de egyszeriben annyira átlagosnak érzem magam. Azon kapom magam, hogy arra vágyom, Arisz az én nevemet mondja, közben meg rettegek, mit jelentene, ha esetleg így tenne. Egy örökkévalóságnak érződik, mire felemelem a fejem, hogy rápillantsak.

Engem néz. A tekintetünk összetalálkozik, kék szemei szinte világítanak. Ebben a pillanatban biztos vagyok benne, hogy fordított esetben én az ő nevét mondanám, mert nem hiszem, hogy láttam nála gyönyörűbb fiút. Persze Alex szimmetrikus vonásai objektíven szebbek, Manó magasabb, Koli pedig stílusosabban öltözködik.

De Arisz azért ilyen szép, mert ő Arisz.

Ez mintha nem is csak a külsejéről szólna. Mint amikor megismerünk valakit, és apránként a személyisége, a humora, a mosolya, a pillantása valahogy mind hozzátesznek a megjelenéséhez.

Rájövök, hogy egy ideje már elfelejtettem levegőt venni. Mind Arisz válaszára várunk, de én nem vagyok benne biztos, hogy tényleg hallani akarom. Azt hiszem, most nem tudnám elviselni, ha valaki mást mondana.

Úgyhogy amikor Zitára siklik a tekintete, és szólásra nyitja a száját, hirtelen felállok, és ahogy nekiütközöm, az asztal hangos csikorgással lökődik előre.

– Azt hiszem, túl sokat ittam – hazudom a padlót fixírozva. – Kell egy kis levegő. Játsszatok nyugodtan, rögtön jövök!

Ki akarok menni a házból, mert ebben nem kamuztam, tényleg szükségem van levegőre, de véletlenül a másik irányba indulok, és az utca helyett a teraszon lyukadok ki. Hátrafelé a kert húzódik, nincs kivilágítva, így nem sok mindent látok. A füves részre vezető lépcsőre ülök, hideg tenyeremet a forró arcomra szorítom, hogy szó szerint lehűtsem a fejem és enyhítsem a zavaromat.

A szívem hevesen ver, egészen a torkomban érzem. Mi bajom van? Nevetségesen viselkedtem… És ha Arisz szerint Zita a legszebb lány a szobában? Ami azt illeti, én meg Manót mondtam, akivel csókolóznék… Csakhogy arról pontosan tudom, hogy nem igaz. A tenyerembe temetem az arcom. Arisz viszont… Összeszorul a szívem, mert nem tudom megváltoztatni azt, amit érzek.

A terasz tolóajtaja halkan kinyílik, és hallom, ahogy valaki kilép, mielőtt visszahúzná maga után. Azt mondogatom magamnak, hogy biztosan Koli vagy Lana jött utánam, de a szívem vadul zakatol, mert naptej és rózsaszín rágó illatát érzem, ahogy Arisz leül mellém.

– Minden oké, Rémálom? – érdeklődik, mire sietve kihúzom magam, és helyreigazítom a copfomból kiszabadult tincset.

– Persze! – Összehúzott szemekkel vizslat, mint aki egy szavamat se hiszi, ezért sietve hozzáteszem. – Nagyon meleg volt bent, kellett egy kis friss levegő.

– Aha – mondja, de nem úgy néz ki, mint akit meggyőzött az érvelésem.

– Bocs, lemaradtam a válaszodról… – A szám feleslegesen jár, hátha akkor kevésbé tűnök szerencsétlennek. – Zitát mondtad? Ő tényleg nagyon csinos, bár szerintem Lana is lega…

– A játék félbemaradt, de én téged mondtalak volna – vág a szavamba.

Megdermedek. Az idő megáll, és mintha minden eltompulna körülöttünk. A levegőm bennakad, egyedül a szívem mozdul: olyan hangosan dübörög, hogy félek, talán Arisz meghallja a nagy csöndben.

Egyre a szavai visszhangoznak a gondolataimban, és most már nemcsak lélegezni, hanem létezni is elfelejtek.

– Ez most egy beugratás? – szólalok meg egy örökkévalóság múlva, mert alapvetően nem hibáztatnám érte, csak ennek most nem akarok bedőlni. – Gúnyolódsz velem?

A tekintete szilárd és átható, olyan, ahogy sosem néz, amikor piszkálódik velem. Ez valami teljesen más pillantás, amit még nem ismerek, és talán elég bátor sem vagyok ahhoz, hogy megfejtsem.

– Nem gúnyolódom – feleli, viszont ezúttal én vagyok az, akit nehéz meggyőzni.

– Akkor részeg vagy? Manó is legurított pár cidert, és…

– Egyáltalán nem ittam ma este alkoholt – vág ismét a szavamba, amitől végleg összezavarodom.

Csak pislogok.

– Micsoda?

– Nem figyelsz eléggé, Rémálom – csóválja a fejét. – Minden kérdésre válaszoltam, és minden feladatot teljesítettem. Egyszer sem passzoltam.

Próbálom felidézni a játék minden mozzanatát, és lassan tisztul a kép: Arisz egész este nem ivott. Mármint vizet és jeges teát igen, citromosat, amilyet én is, emlékszem, hogy átvette tőlem az üveget, hogy magának is öntsön. Alkoholt viszont egyszer sem, pedig Manó többször is kínálta.

Semmit sem értek.

– De… miért?

Lesüti a szemét, kezeit a sötétlila kapucnis felsőjének zsebébe rejti.

– Az a seggfej a múltkor ittasan mozdult rád, és nem is tudom… – Zavartan emeli fel a fejét. – Nem akartam benned rossz érzést kelteni.

A szívem gyorsasági versenyen száguld. Vagy nem is ver? Fogalmam sincs. Semmit nem tudok, csak azt, hogy Arisz szerint szép vagyok, és miattam nem ivott egész este…

Ajánlhatunk pár olyan könyvet is, ahol nem ellenségekből, hanem barátokból lettek a szerelmesek?

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!