Felmondtam és mindent abbahagytam, hogy egy teljes évemet a gyásznak szentelhessem

„Ó, mindenképpen látnod kéne az Alpokat!” – mondta nekem egy srác, aki éppen beleivott a koktéljába, közben a jégkockák csilingeltek.

„Most értünk vissza Svájcból és elmondhatom, életünk legjobb síelésén vagyunk túl.” – ragozta tovább. Ez egy évvel ezelőtt történt egy buliban, ahol megismerkedtem egy szimpatikus, fiatal párral. Mindketten kötött pulcsiban és farmerben voltak, a lány vörös, a fiú barna hajú volt.

„És mi van Marokkóval? Voltál már ott?” – kérdezte tőlem a lány. „Nem még soha!” – mondtam, miközben beleittam a boromba, mert fogalmam sem volt, hogyan folytassam tovább ezt a társalgást. Ez volt az első alkalom, hogy idegeneknek mondtam el, felmondtam, otthagytam mindent és a gyásznak szenteltem az életem.

Ezért mondtam fel és szenteltem az életem a gyásznak

Amikor ez a pár feltette nekem a fenti kérdést azon az estén, éreztem, hogy lángba borul az arcom, a testemen végig futott az az ideges forróság. „Kivettem egy évet, hogy utazzak és a gyászról írjak.” – mondtam nekik röviden és gyorsan. Ekkor még nem tudtam, hogy reagálnak az emberek, de ez a párocska semmit nem hallott meg abból, amit mondtam, csak azt: utazás. Ezután persze érezték, hogy nem érzem komfortosan magam, ezért témát váltottak.

Nem sokkal azelőtt, hogy ez a beszélgetés lezajlott, azt éreztem, hogy üres vagyok, egy üresjárat. 32 évesen árva voltam és elvált. Anyukám agydaganatban halt meg, amikor még kislány voltam, apukám pedig 2020-ban teljesen váratlanul ment el. Majd jött a döntés, véget vetek a rossz házasságomnak a férjemmel. Sok volt, túl sok. Minden.

Mindig büszke voltam arra, milyen jól meg tudok küzdeni a nehézségekkel és fájdalmakkal, amikor beütött a baj, mentem tovább keményen, tanultam és dolgoztam. Nem voltak kifogások.

Amikor Anyu meghalt, a legegyszerűbb megoldás választottam: vagyis mélyen elnyomtam magamban a gyászt, az egészet, sosem dolgoztam fel. 26 évesen mentem férjhez, mindenki azt gondolta, tökéletes pár vagyunk. Közben a kardiológusom figyelmeztetett, a szívem nincs jól, lassítanom kéne. Nem tettem, ahogyan az étkezési zavarról és az OCD-ről sem vettem tudomást. Győztes voltam.

Azonban 2020. március 14-én vége volt a győzelemnek, az erőnek, Apu meghalt. Életemben először úgy éreztem, az idő megállt, mindennek vége.

A gyásszal keveredő szorongásom leterített, bunkó voltam a kollégákkal vagy hozzájuk sem szóltam. Csak 4-5 órákat aludtam, vegetáltam. Kibírhatatlannak tűnt az élet, pláne a megromlott házasságommal. Egy ponton rájöttem, ideje a mentális egészségemre fókuszálni. Ekkor döntöttem el, hogy elválok, felmondok és életem egy teljes évét arra használom fel, hogy egészséges módon küzdjek meg a gyásszal, miközben utazgatok, feltöltődöm és írok róla. Ez az én történetem.

Ha olvasnál még a témában, akkor katt a galériára!

Persze a gyásznak nem mindig van köze a halálhoz, ha szívesen olvasnál erről, akkor ide katt: