Átkísérnél rászorulót a zebrán? És átvinnéd a hátadon?

– Figyu, ne haragudj, el tudnál kísérni a Boráros téri HÉV-megállóig? – szólított meg valaki a hátam mögül. Összerezzentem, mert valamiért kényes vagyok arra, ha a látóteremen kívülről szólnak hozzám. Nem mintha ennek az embernek sok választása lett volna.

Elmondta – beszélni, artikulálni is nehézkesen tudott –, hogy olyan furcsa fogyatékosságban szenved, amitől egyszerűen nem tud egyedül járni, és mindig segítséget kell kérnie. – A Boráros térig is elmehettem volna a villamossal – magyarázta, hogy miért a Mester utcánál, egy megállóval előbb szállt le –, de ott egyszerűen képtelenség volna nekem lemenni azon a meredek lépcsőn.

Budapest gyakorlatilag még mindig az ép, egészséges, agilisan mozgó polgártársakra van tervezve. Bár történt már jó néhány akadálymentességet elősegítő intézkedés a rámpával ellátott járdaszegélyektől a növekvő számú alacsony padlós buszokig és villamosokig, még mindig bőven volna hova fejlődni. A Boráros tér azonban a közösségi közlekedés állatorvosi lova (tudom, mert a környéken lakom); nem csak hogy lényegében nem akadálymentes, de valójában minden szereplő számára nehezen járható. Nincs az a kisportolt, ép kezű-lábú gyalogos, akinek ne kelljen háztömbnyi távolságokat gyalogolni, hogy egyáltalán eljusson az aluljáró lejáratáig. A gyalogátkelők is nagy kerülőkkel közelíthetők meg. Márpedig erre készült most emberünk, illetve ehhez kérte az elébe sodródó gyanútlan, random járókelő (aki most én voltam) segítségét, tudván, hogy csak jó nagy kitérővel, több zebrán keresztül képes megközelíteni a Petőfi híd túloldalán található HÉV-megállót.

Szombat késő délután lévén nem tűnt túl nagy áldozatnak, hogy én magam sem arra vegyem az irányt, amerre szoktam, hanem karomat nyújtsam az idegennek és átkísérjem az első zebrán. A járdaszegély alig valamivel magasabb itt az úttestnél, ezért gond nélkül átértünk, bár közben partnerem többször megkérdezte, hogy nem túl nehéz-e. Nem is értettem a kérdést, végülis csak a jobb karomba kapaszkodott, ami, meglehet, némileg bensőségesebb helyzetnek tűnt, mint amihez az ember hozzászokott egy vadidegennel való kommunikációban, de mivel egyértelműen szüksége volt rá, fel sem merült bennem kérdésként, hogy segítsek-e. Akkor kezdtem kapiskálni, miről beszél, amikor a következő, jóval magasabb járdaszegélyhez értünk. Itt is következett egy lejtős, nyilván főként babakocsiknak kialakított szakasz, csakhogy ezúttal kábé 15 centiméternyi szintkülönbséget kellett abszolválnunk, aminek problematikus voltával akkor szembesültem, amikor az idegen teljes testsúlyával rám támaszkodott, hogy le tudjon lépni az úttestre. Aztán, ahogy a szemközti járdához értünk, megint így tett és megkért, hogy a combjánál fogva igazítsam fel a bal lábát a járdára. Amire egyedül nem lett volna képes. Ekkor derült ki számomra, hogy a bal lába nagyjából teljesen béna, és valahogy olyan spéci a helyzet, hogy semmilyen bot vagy mankó vagy más segédeszköz nem használt neki eddig. Vagyis kénytelen újra és újra segítséget kérni. Amúgy nem túl magas, vékony testalkatú fiatalembert ismertem meg a személyében, alig nyomott valamivel többet, mint én. Nem reménytelen vállalkozás, de nehéz és komplikált.

Az utolsó átkelőhely a 2+3 sávos Közraktár utca volt, középen járdaszigettel. A végén, amikor már sokadszor kapaszkodott a nyakamba, hogy fel tudjam emelni a járdára, mindketten nyögtünk a megterheléstől, és a magam részéről kicsit izgultam is, hogy sikerül-e átérnünk a zöld jelzés vége előtt – az autóvezetők bizonyára tekintettel lettek volna ránk, de mivel sötétedett már, nem tudtam, mennyit látnak belőlünk –, kissé balesetveszélyesnek találtam a helyzetet, na. Végül az idegen megköszönte a segítségemet, és tájékoztatott, hogy most pihennie kell, ezért magára hagyhatom, majd valaki mást megkér, hogy kísérje el a HÉV-hez. Azzal a villamos melletti műanyag korlátnak támaszkodott (megint csak teljes testtömegével, próbáltam is csekkolni, hogy elég stabil-e a korlát), és intett nekem, hogy menjek nyugodtan tovább.

forrás: maxpixel

Az első pillanattól biztos voltam benne, hogy nem leszólítani vagy kihasználni akart, és hogy a kényszerű intimitás, bár ő talán jobban hozzászokott már, mindkettőnk számára egyformán kényelmetlen. Vajon igent mondtam volna, ha egyértelművé válik számomra az elején, hogy időnként nem kísérni, hanem vinni kell őt? És… nos, hogyhogy nincs neki állandó támasza? Úgy értem, hogy a gyógyászati segédeszközök iparága eléggé fejlett már ahhoz, hogy még a legkacifántosabb adottságokkal élő embereknek is segítségére legyen, nem? Miért tartunk még mindig ott, hogy néhány polgártársunk számára egy kalandpálya legyen eljutni A-ból B-be, akár van kedvük az efféle játékhoz, akár nem? Nincs enélkül is elég bajuk?

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!