Gyűlöltem a póthajamat, de nem tudtam szabadulni tőle

Egy munkában, magánéletben és úgy összességében stresszes év volt számomra 2019, de hát kinek nem? A testem úgy döntött, hogy ahelyett, hogy alkalmazkodna a folyamatos feszkóhoz, inkább jelez, hogy kezdjem már el visszafogni magam, én viszont helyette inkább a még tovább pörgést, és a még több stresszt választottam.

Üzenhetett volna úgy is a kedves body, hogy a nyomás hatására csontsoványra fogyok, helyette azonban úgy mutatta meg a túlhajtás jeleit, hogy először hullani kezdett a hajam, majd egy kellemes pajzsmirigy problémával is megajándékozott utána.

Na, és kitalálod, mi a pajzsmirigy probléma egyik jele? Naná, hogy a hajhullás, így az alap töredezés és túl sok szál elvesztése mellett rátett még egy lapáttal a sors, és minden fésüléskor, aztán már fésülés nélkül is egy fél kutyányi szőrcsomó maradt a kezemben.

A betegségre aztán gyógyszert kezdtem szedni, de az elvesztett haj sem jött vissza tőle, és persze az önbizalmam sem.

Akármennyire is viszolyogtam a gondolattól, hogy hordjam valaki másnak a levetett haját, mégis bejelentkeztem fodrászhoz, hogy pattintson fel egy fél kiló vendéghajat a csonkán maradt kis tincseimre.

Néhány hónapot kellett várnom, míg Magyarországról származó, jó minőségű, hosszú haj érkezett, és fontos volt, hogy a lehető legkíméletesebb technikával, azaz ragasztó- meg hőillesztés mentesen, varrott technikával kerüljön fel, így el kellett készülnie a tresszeknek és a tincseknek, majd egy kellemes 4 óra alatt már fent is volt az összes.

Nagyon imádtam, hogy megint olyan a séróm, mint fénykoromban, de a tudat, hogy valakinek a haja van a fejemen, nagyon zavart.

Folyton szégyenkeztem, ha valaki a fejemhez nyúlt, és mikor egy új fodrászhoz jelentkeztem be festetni, kifejezetten zavarban voltam, mikor meg kellett mondanom, hogy póthajam is van fent. Valami fura fintort mintha láttam is volna rajta. Mikor valamelyik ismerősömnek bevallottam, hogy póthajam van, a kérdés általában a "minek?" volt, a válasz pedig a "juj" vagy a "fúj". Fúj, vagy nem fúj, inkább viselem más kölcsön séróját, mint a rojtosra tört hajamat vagy épp a kiritkult foltokat, köszi.

Olyan volt, mintha megbélyegeznének, vagy még nem teljesen lenne elfogadott, hogy idegenek "részeit" hordja az ember, és bár én is fura érzésnek tartottam, mégis azt gondoltam "mivel rosszabb ez, mint a smink?" A sminkkel is csak rásegítünk a kinézetünkre. Vagy az is csalás lenne? Kétlem!

Sőt, a műszempillát miért nem gondolják az emberek akkora szentségtörésnek? Pedig az szintetikus cuccból készült! Akármennyire is gyűlöltem, azért kicsit ki is álltam a pótlás mellett, mert segített az önbizalmamat visszakapni, fotókon úgy pózolni, hogy szépnek látom magam, és egyre jobban el tudtam engedni a műnő vagyok gondolatot.

Annak örültem, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy póthajat hordok, mert tényleg szép és természetes volt a felhelyezés, és amikor lekerült, még a pasim sem vette észre, hogy nincs rajtam, olyan szépen visszadúsult és megnőtt az eredeti.

A végkifejlet épp ezért kifejezetten happy end, mert a varrott póthaj alatt tökéletesen tudott nőni a hajam, és kb. másfél év alatt le is kerülhetett a vendégeskedő hajkorona, ismét a töredezés- és hullásmentes saját hajam van csak a fejemen, és úgy tűnik, ez így meg is marad.

Nézd meg a galériát is!