Szerelemmel kezdődött, gyilkossággal ért véget: A Gucci-ház minden hibájával együtt izgalmas film lett

Azt már az elején tudtuk, hogy maga a Gucci-család nem örül a film elkészítésének, sőt, kifejezetten kritizálták a kiválasztott színészeket és a történetet is, ráadásul felháborítónak tartották, hogy bele sem szólhatnak (ugyanis maga a Gucci márka tulajdonosai között egyetlen Gucci-családtag sincs, miközben a film elkészítését ők hagyták jóvá). A vásznon azt nézhettük meg, hogyan talál egymásra Patrizia Reggiani és Maurizio Gucci, miként szeretnek egymásba, majd válnak szép lassan a Gucci divatmárka vezetőivé; és hogyan dől össze a kártyavár olyannyira, hogy a végén már a gyilkosságtól sem riad vissza az egykor oly szimpatikus főszereplő.

A Gucci-ház hangulata már az elejétől kezdve magával ragadja a nézőt, és mindegy, épp melyik országban játszódik a történet (Olaszország, Amerika, Svájc), mindig nagyon jól eltalálják azt a képi világot és stílust, amitől mi magunk is részesévé tudunk válni a történetnek. A divat mindvégig központi szerepet játszik - hogy is lehetne ez másképp, ha egy ikonikus divatcég történetéről van szó? - azonban ami még ennél is nagyobb hangsúlyt kap, az maga a két főszereplő viszonya. A film első fél órája szinte betudható egy klasszikus romantikus vígjátéknak, amiben a szegényebb családból származó főhősnő és a milliárdos család örököse egymásba szeretnek, ám inkább lemondanak a pénzről a boldogságuk érdekében, és egy szűkkörű esküvőn kelnek egybe, mint hogy véget kelljen vetniük kapcsolatuknak. Legalábbis eleinte, mert amikor több milliárdos vagyon leselkedik a távolból, a pénz hamar tönkretehet mindent.

Patrizia karaktere a kezdetben biztos, hogy mindenkinek szimpatikus, még annak ellenére is, hogy Maurizióra olyan kellemetlenül nyomulni kezd, amint meghallja, hogy a vezetékneve Gucci, hogy azt nézve még a néző is feszengeni kezd a székében. Pláne, hogy a srác eleinte nem is akarja venni a lapot, láthatóan inkább elhúzná a csíkot a robogóján, mint hogy elhívja őt randizni. Végül azonban mégis megteszi (elvégre ha már valaki a rúzsával felírja a szélvédődre a számát, anélkül, hogy kérnéd, valamit csak kéne csinálni) de mindvégig érezni lehet azt, hogy Patrizia két kézzel kapaszkodik a pasiba. Később be is bizonyosodik, hogy itt nem csak őszinte, pillangós szerelem van, hanem anyagi motiváció is, így mielőtt észbekapnánk, máris igazi manipulátorként kavarja a szálakat a háttérből, az egész családot bevonva.

Merthogy a filmben persze rajtuk kívül is akadnak még kiemelt karakterek. Ott van például Aldo nagybácsi, aki a Gucci 50%-ának tulajdonosa, és bár szereti fiát, egy igazi idiótának találja őt. Így hát kifejezetten örül annak, hogy Maurizio és felesége keresik a társaságát, érdeklődnek a családi biznisz iránt, hiszen annyival kevesebb felelőséget kell tennie Paolóra. Apropó Paolo, Jared Leto szó szerint felismerhetetlen a filmben, és ez nem túlzás; én ugyan régebben olvastam, hogy kik játszanak majd a filmben, azóta valahogy kiment a fejemből, és meglepve tapasztaltam A FILM VÉGÉN, hogy kit láttam Paolóként. Elképesztő munkát végeztek, az biztos! Az már más kérdés, hogy maga a karakter annyira bugyuta volt, hogy - ahogy sok más kritika is írta - elképzelhetetlen, hogy létezzen ilyen ember a valóságban, de ha az volt a cél, hogy mindenkit halálra idegesítsen már a tekintetével is, nos, az biztos, hogy sikerrel jártak a készítők.

A filmben aztán látható az a fordulópont, amikor az addig egészen jópofa romantikus történet alapjai kezdenek meginogni, nyilván mindez Patriziának köszönhetően. Ezen a ponton a karakterek fejlődése elég gyors iramot vesz, olyannyira, hogy szinte nehéz megérteni, miért változott ekkorát az a szereplő (Maurizio), aki eddig pont, hogy a legnormálisabb volt mindenki között. Nyilván egy filmben nem könnyű ezt szép átmenettel érzékeltetni, és nem kevés fantáziát is beleszőttek a sztoriba, de 15 perccel korábban még ő mondogatta, hogy talán hagyni kéne ezt az egészet, majd utána már Svájcban bujkál az adóhatóság elől egy nővel, aki nyilvánvalóan a szeretője lesz napokon belül, nem foglalkozva sem lányával, sem feleségével.

A Gucci-ház negatívuma, hogy míg a kezdetek kezdetét lassan mutatja be, elidőzve a karakterek szerelmén (hozzáteszem, én szívesen néztem őket), addig a végét kissé elkapkodja. Persze tekintve, hogy így is két és fél órás játékidőről beszélünk, nem csoda, ha nem húzták tovább, de Maurizio és Patrizia különválása után mindenből már csak egy aprócska ízelítőt kapunk. Látjuk, hogy miközben a nő bosszún töri a fejét és észre sem veszi, hogy a jósnő becsapja, addig Maurizio luxusverdákkal nyaralgat új barátnőjével, és még egy utolsó trükkel kivásárolja az összes Guccit a márkából, de pont ez, ami még érdekes lett volna a karakter szempontjából, már csak amolyan "tudjuk le" felütéssel jelenik meg. Mivel a film véget ér azzal, hogy Mauriziót megöleti a saját felesége (épp akkor, amikor a férfit saját üzlettársai és bizalmasai csapják be), így mondhatjuk, hogy az egész történet róla szólt, de azért aki két és fél órát eltöltött azzal, hogy végignézte a történetüket, valószínűleg szívesen megnézte volna azt is, mi történik a lövés után. Legalább egy kicsit jó lett volna belelátni abba, miként boldogul Patrizia a férje halála után, és hogy derül ki pontosan, hogy az ő keze van a halálában. Persze tudom, ezt egy Google kereséssel is kideríthetjük, de sajnáltam azért, hogy a filmet egy ponton elvágták, majd két évvel később bevillannak a karakterek a bíróságon, és kész.

Apropó időbeli ugrások, a másik dolog, ami kifejezetten zavaró volt, hogy a filmben nehéz követni, két esemény között mennyi idő telt el. Míg én azt hittem, hogy pár nappal a kis Alessandra születése után már sietnek is Maurizio beteg apjához, az ajándékba adott hosszú hajból ítélve ez inkább néhány hónap lehetett. De ugyanezt éreztem a film során végig; egyedül abból sejtettem, hogy már éveket tudhatunk magunk mögött, hogy a pár gyereke totyogós babából kistini lánnyá cseperedett. Minden negatívuma ellenére viszont A Gucci-házat érdemes megnézned, ha érdekel a divatház története, de egy tanács: mindenképp eredeti nyelven nézd meg! A szinkronból ugyan kihozták a lehető legtöbbet (én így láttam, és bár eleinte nehéz volt megszoknom, egész hamar sikerült), de ez a film Lady Gaga olasz akcentusával az igazi, és csak így jön át igazán az a plusz, ami még a karakter jelleméhez hozzátesz.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egyébként nagyon szeretem az olyan filmeket, amiken még napokkal később is gondolkodom, és a karakterek egy kicsit velem maradnak, mintha régi ismerőseim lennének. A Gucci-ház nálam határozottan ez a kategória volt, a moziból hazaérve rögtön utána is olvastam annak, mi történt a valóságban, és mi az, amit csak a forgatókönyv kedvéért színeztek ki, és mivel szinkronosan láttam, mindenképp tervezem megnézni eredeti nyelven is még az elkövetkező hetekben.

Ha már láttad a filmet, ne felejts el szavazni!

Ha olvasnál még hasonló témában: