Girlboss vagy kiégés? Miért dolgozzák halálra magukat a harmincas nők?

A fiatal nők végre úgy érezhették: nem kell háttérbe húzódniuk, nem kell szerénykedniük, és nem kell megbánást érezniük az ambícióik miatt. Végre elindulhattak a saját útjukon – legyen szó vállalkozásról, karrierről, kreatív alkotásról vagy szakmai előrelépésről. A szó magával hozott egy újfajta lendületet, ami sokáig valóban motiváló volt. Egy ideig.

Aztán eltelt tíz év.

És a harmincas éveikben járó nők egy része hirtelen a motiváció vesztéséről, a kiüresedésről, a pánikrohamokról, a krónikus fáradtságról és az egészségük romlásáról kezdett beszélni – ebben nekem is van némi tapasztalatom. A “girlboss” helyére csendesen bekúszott valami más: a kiégés.

A harmincas évek különösen érzékeny időszak. Sokan ekkorra már hosszú évek óta dolgoznak – nem ritkán heti 50-60 órában, két-háromféle szerepben egyszerre: szakemberként, vezetőként, vállalkozóként, esetleg párhuzamosan családanyaként is. A társadalmi nyomás ilyenkor már nem csupán a karrier felől érkezik. Megjelenik a kérdés: „Mikor lesz gyerek?”, „Nem késő már?”, „Biztos jó ez a sok munka?”, de ugyanakkor: „Ugye nem állsz meg most?”.

Ebben a kettős elvárásrendszerben nőként élni olyan, mintha két külön irányba kellene futnunk egyszerre. És aki huzamosabb ideig próbálja ezt kivitelezni, annak a teste és lelke egy idő után jelez. A motiváció már nem úgy jön, mint régen. Nem hoz lázba egy újabb e-mail. Nem dob fel egy újabb együttműködés. A figyelem szétszóródik, a koncentráció romlik, a korábban szeretett feladatok pedig hirtelen elviselhetetlen teherré válnak.

forrás: gettyimages

És ekkor jön a felismerés: ez nem lustaság. Ez nem gyengeség. Ez kiégés.

Olyan mély, belső fáradtság, amit nem lehet kialudni. Ahol nem segít egy hosszú hétvége vagy egy „self-care nap”.

Sok nő nem is ismeri fel azonnal, mi történik vele. Eleinte csak azt veszi észre, hogy egyre kevesebb energiával ébred. Hogy szorong az értesítések hangjától. Hogy sűrűbben szorul ökölbe a gyomra, ha megcsörren a telefon. Majd jönnek a testi tünetek: hormonális zavarok, alvásproblémák, emésztési gondok, hirtelen jött allergiák, szapora szívverés. És végül – ha már teljesen kifáradt az idegrendszer – megérkezhet a pánikroham. Derült égből. Munka közben. Egy tárgyalás előtt. Vagy akár otthon, a kanapén ülve.

A kiégésnek nincs romantikája. Nincs benne semmi magasztos. Ez már nem a “dolgozom magamon” időszaka – ez a “már nem bírom tovább” állapota.

A kérdés az, hogyan jutottunk idáig?

forrás: gettyimages

Talán azért, mert elhittük, hogy a siker csak úgy ér valamit, ha fáj. Hogy az értékünket a teljesítményünk mutatja meg. Hogy az életünk mérőszáma a határidők száma, a naptár telítettsége és az elért célok listája. És elfelejtettük közben megkérdezni magunktól: ez tényleg boldoggá tesz?

A munkához való viszonyunk torz képet mutat. A társadalom ma még mindig hajlamos felmagasztalni a túlhajszolt, mindig elérhető, mindenben tökéletes nőt – de ritkán beszélünk az árról, amit ez a szerep követel. Nem divatos gyengeséget mutatni. Nem menő azt mondani, hogy valaki lelassított. Pedig lehet, hogy épp az az igazi erő, ha valaki képes nemet mondani arra, ami felemészti.

Ma már egyre többen mernek kilépni a végtelen hajtásból. Egyre többen vállalják, hogy nem a siker hajszolása, hanem az egyensúly megtalálása a valódi cél. Hogy a pihenés nem luxus, hanem alapjog. Hogy az egészség fontosabb, mint az elismerés.

Nem az ambícióval van tehát a baj. Az ambíció lehet szép, izgalmas, ösztönző. A kérdés inkább az: kinek az álmát hajszoljuk? És milyen áron?

A harmincas nők egy része ma már tudja: az igazi „girlboss” talán nem az, aki mindig hajt, mindig teljesít és soha nem pihen. Hanem az, aki felismeri a saját határait. Aki mer lelassítani. Aki megtanul figyelni önmagára. Aki tudatosan választja meg, mibe teszi az idejét, az energiáját – és mibe nem.

Ez talán kevésbé látványos út, de hosszú távon sokkal értelmesebb. Mert a cél nem az, hogy harmincöt évesen már mindent elérjünk. Hanem az, hogy harmincöt évesen jól legyünk. Egészségesen, egyensúlyban, valódi belső nyugalommal.

És ha ezt elérjük, akkor talán új értelmet kap a szó is: girlboss. Nem mint elvárás, hanem mint tudatos, belső erő, ami nem kizsigerel, hanem megtart.

Döbbenetes, de ezekkel a dolgokkal fordulnak a legtöbbször pszichológushoz az Y-generáció tagjai:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!