Forrás: # Velem is megtörténhet Nem tudom, mások is így vannak-e vele, de én hajlamos voltam eddig elhitetni magammal, hogy a rossz dolgok elkerülnek. Talán azért, mert próbálok mindent a lehető legoptimistább szemmel nézni. Az első sikertelen terhesség után azt mondta az orvosom, hogy ez nagyon sok nővel előfordul, és az a jellemző, hogy a második terhesség zavartalan lefolyású lesz. Hát, nem lett az. Ettől még nem élek ezentúl sem rettegésben vagy nagyobb félelemmel attól, hogy bármi rossz bekövetkezhet, egyszerűen csak a saját bőrömön tapasztaltam, hogy néha fel kell vértezned magad a rossz dolgokra is.

Forrás: # Az empátia tud sok is lenni. Vagy kevés Senkinek nem kívánom azt a fajta gyászt, amit egy anya vagy leendő anya átélhet. De ha már megtörtént a baj, elárulom, ő maga sem tudja hirtelen kezelni a helyzetet. Egyrészt mert az agya, a lelke, a teste még fel sem fogta, mi történt, és még sokáig fog tartani a sokk hatása. Az élete, a hangulata egy jó darabig – vagy talán túl sokáig is – olyan hullámzó lesz, mint a tenger, és ezen csak ő maga, no meg az idő tud majd változtatni. De amit mondani akarok, hogy lesznek körülötte emberek, akik vagy tudják, hogy min ment keresztül vagy nem, de ettől függetlenül minden egyes rezdülésük tízszer annyira felerősített hatást vált majd ki a nőben, mint normális esetben. Vagy azért, mert nem tudják, mit mondjanak, vagy azért, mert kerülik a témát, vagy azért, mert próbálnak segíteni, okosat mondani, támogatást nyújtani. Ilyenkor semmi nem jó egy nőnek, csak az, ha türelmesek vele szemben. Ezzel segítenek a legtöbbet.

Forrás: # Nyitottabb lettem a gyerekek irányában Az első alkalom után jelentkeztek nálam a gyásznak olyan mellékhatásai, mint például a tagadás – vagy mondjuk az undor más terhes nőktől, meztelen hasú terhes nők Facebookos cukiskodásaitól. Tök őszinte leszek, ez utóbbit előtte sem értettem, de mindenkinek szíve joga, mit gondol erről. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes a gyerektémára még csak gondolni sem, és nem voltam benne biztos, hogy jól érezném magam a gyerekes barátnőim között. De azután ezt megpróbáltam fokozatosan feloldani, és sikerült is. Utána jött a második rossz hír, majd a műtét, a lábadozás. És most, hogy testileg megint egészséges vagyok, úgy érzem, egyre türelmesebb vagyok a gyerekekkel, és szívesebben is foglalkozom velük, mint azelőtt. Akárhogyan is van, ennek nagyon örülök, és mindenkit csak arra biztatok, hogy "üljön fel újra a lóra, ami ledobta", különben nagyon nehéz lesz leküzdeni a félelmet, a frusztrációt.

Forrás: # Soha ennyire még nem örültem a menstruációmnak Nem titok, hogy egy sikertelen, kihordatlan terhesség is eszméletlenül megviseli a testet, hiszen még az elején járunk, amikor a hormonok úgy igazán elkezdenek tombolni, aztán jön a krach, és rá kell jöjjenek, hogy hiába az igyekezet. Nálam mindkét esetben hónapokat kellett várni, hogy helyrejöjjön a szervezetem, de sokat segített azt hiszem, hogy úgy fogtam fel, mint tiszta lapot, vagy mint egy „méregtelenítést”. Vannak, akik azért örülnek a havi vérzésnek, mert megnyugszanak, hogy mégsem terhesek, nos, eljöhet az az idő, hogy annak örül az ember, hogy talán lehet még terhes.

Forrás: # Nem szabad elfojtani az érzelmeimet Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam a saját káromon az első alkalommal. Az, hogy megpróbáltam úgy tenni, mint ha mi sem történt volna, mint ha ez az egész kis semmiség lenne. És tudjátok, mi történt? Még fél év elteltével sem tudtam, mi bajom lehet, mitől vagyok ennyire feszült, mitől rossz a közérzetem, mitől borulok ki teljesen lehetetlen dolgokon és pillanatokban. Lehet, hogy ciki dolognak hat mások előtt sírni vagy elérzékenyülni, ma már tudom, hogy ez az, ami valójában gyógyítja, befoltozza a lelket: ha bármilyen formában ki tudod fejezni a fájdalmadat. 

Forrás: # Nem érdemes a munkába vagy bármi másba temetkezni Először, amikor homokba dugtam fejem, akkor azzal egy időben a munkába is. Kimondatlanul is próbáltam mögé bújni, belemenekülni, de most már belátom, hogy ez nem sikerülhet. Hatalmas hálával tartozom mindazoknak, akik türelmesen vártak, akik helyettem dolgoztak, akik tettek bármit is azért, hogy ráébredjek, a munka megvár, hiszen a legfontosabb dolog a mentális és fizikális egészségem. 

Forrás: # Megtanultam segítséget kérni és elfogadni Pár hete elmentem egy pszichológushoz. Igazából elég jól érzem már magam, és most a legőszintébben mondhatom, hogy saját erőből – persze rengeteg támogatással – már nagyon jól a helyemre kerültem. De néha jólesik beszélgetni a még bennem kavargó dolgokról egy szakemberrel, aki megerősíti, hogy ami a bennem zajlik, az teljesen természetes folyamat, és hogy jó irányba haladok. Mindig is szerettem tiszta vizet önteni a pohárba arról, hogy a pszichológus nem azért van, hogy a "hülyéket" kezelje, hanem épp azért, hogy ne hülyüljünk meg. Most hatványozottan így gondolom.

Forrás: # Borzasztóan ügyelek minden szavamra, ha más nőkkel beszélgetek Egy darabig talán mindenkiről lepereg a "mikor jön a baba" kérdés, de van egy pont, amikor azt mondod, hogy kösz, elég lesz. Nálam is eljött most a napokban ez a pont, de nem akartam oktató jelleggel kitörni a ketrecemből, mint valami sebzett állat. Pedig nagyon szívesen és a legépítőbb szándékkal elmondanám mindenkinek, hogy ilyet NE kérdezzen egy nőtől, mert nem tudhatja, mi zajlik éppen benne. Az esetek többségében az ilyen kérdéseket vagy az őszinte érdeklődés szüli – és ezt abszolút megértem –, de ha nem olyan szoros a viszony a két fél között, inkább nem érdemes feszegetni. Azoktól pedig, akik lányos zavarukban nem tudnak az embertől mit kérdezni, és egy véletlen találkozás alkalmával az utcán inkább ezt a bónuszkérdést rántják elő ahelyett, hogy a múlt heti időjárást is méltathatnák, csak azt kérdezném: miért?

Forrás: # Félni nem szégyen, de erősebb vagyok a félelemnél Azt hiszem, teljesen természetes reakció, ha két ilyen eset után az ember tart attól, hogy harmadszorra is bekövetkezik. De ha hagyja, hogy ez eméssze belülről, mert akkor képtelen lesz továbblépni és nyitni bármi új felé. Folyamatosan tanulom, hogy most mi a jó nekem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy amint lehet, képes legyek harmadszor is, a félelmeimet leküzdve megpróbálni.

Forrás: # Nem szabad magamat hibáztatnom A második terhesség elvételéről én dönthettem, és egyetlen percig sem hezitáltam. Mielőtt bementem a genetikai ultrahangra, azt mondtam magamban a bennem fejlődő magzatnak: "bármi lesz is benn, azt fogom tenni, ami neked a legjobb". Amikor szembesítettek vele, hogy életképtelen lenne a kicsi, úgy éreztem, ez a helyes döntés, amit mindkettőnkért meg tudok hozni. Ha azóta előjönnek a rossz emlékképek, vagy épp pocsék pillanatom van, arra gondolok, hogy én mindent megtettem ezért a terhességért, de mégis valami olyasmi történt, ami ellen nem volt eszközöm, és ezért soha nem szabad hibáztatnom magam.

Forrás: # Meg kell adnom magamnak, amire csak vágyom Nem azért, mert az történt velem, ami. Hanem azért, mert sokkal-sokkal több időt kéne magammal foglalkoznom, hogy kiegyensúlyozottabb legyek. Nem kéne például csomószor túlvállalnom, túlhajtanom magam vagy mindig mindent egymagamnak megoldani. Amióta utoljára itthon lábadoztam, rájöttem, hogy a magánéletben nincs olyan, hogy elvárható. Olyan van, hogy elvárnak tőled valamit, mert ahhoz szoktattad őket. Lám, azóta eltelt már néhány családi ünnepség, amire nem készítettem csili-vili édességeket vagy tortát, mert nem futotta az erőmből. Soha senki nem szólt meg érte, pedig nem mindenki tudta, hogy milyen állapotban voltam/vagyok. Néha meg kell tanulni leállni és magamra figyelni, csupa olyan dolgot csinálni, amit élvezek. Például annyiszor menni koncertre, színházba vagy kirándulni, ahányszor jól esik, nem pedig ahogyan bele tudom szorítani az időmbe. 

Forrás: # A testem üzen nekem, nem vehetem félvállról Mindig is tudtam, hogy az én testem állatira tud „ordítani”, ha valami rosszat követek el ellene. Régen, ha túlhajtottam magam, rendre belázasodtam vagy beteg lettem. Olyan is volt, hogy a stressztől egy bizonyos helyen kihullott a hajam. Csak hát hajlamos voltam ezeket gyorsan kikúrálni, és hamar el is felejteni. Nos, ez most ismét megtörtént: a műtét után vettem észre, hogy ettől az iszonyú lelki tehertől megint elvesztettem néhány tincset. A különbség az, hogy most azt mondtam: eddig és ne tovább! Le kell állni, pihenni, gyászolni, újratöltődni kell. 2 hónap után kezdett visszanőni a hajam.

Forrás: # Nem mondom el, amíg biztos nem lesz... Sokat vitatkoztunk a férjemmel, hogy mikor jelentsük be a családnak a babát. Mindkét alkalommal részben neki lett igaza. Nem kellett volna a nagyobb plénumnak elmondani – a szűk, de mégis nagyobbacska családomról beszélek –, mert így nemcsak mi csalódtunk, hanem ők is, plusz kaptunk még egy nem kért adag aggodalmat a nyakunkba. Ami tényleg csak egy pontig esik jól az embernek abban a lelkiállapotban. Abban viszont továbbra is úgy érzem, jól döntöttem, hogy elmondtam a számomra legfontosabb, legtámogatóbb embereknek: anyukámnak, anyósomnak, apukámnak. Nagyon kellett ott, abban a pillanatban, hogy legyen valaki, aki mellettünk áll, akit nem duplán ért a rossz hír, hogy a gyereke megint a kórházban kötött ki, mert egyébként újra állapotos (volt). Most is így csinálnám, és így is fogom legközelebb is. Azt viszont le kell szögezzem, hogy ugyan még az utolsó pillanatban is történhet baj, nem szabad a félelmünkre gondolni. Nem szabad hagyni, hogy ne örüljünk önfeledten annak a csodának, aki bennünk fejlődik, csak mert hátha félremegy valami. Azután, amin keresztülmentem, jogos lenne ez a félelem, de tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak a saját és a leendő gyerekem egészsége és jóléte érdekében.