Forrás:

Amikor az ember elsőként lesz szülő, az borzasztóan megterhelő. Azt hiszem, elképesztő az a nyomás, amit mi pakolunk saját magunkra azért, hogy egyfajta tökéletességet mutassunk. Meg akarunk felelni az „elvárásoknak”, rettegünk és borzasztó bizonytalanok vagyunk. „Vajon az én babám is ott tart-e már, ahol a többiek?” – gyötörjük magunkat ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel. Pedig nem kellene. 

Forrás:

Az anyák ráadásul hajlamosak megszólni, kibeszélni a másikat. Téged is ért már ilyesmi? Hogy úgy érezted, a szülőségedet, a nevelési elveidet kérdőjelezték meg, kritizálták? Nos nem vagy egyedül. Amit én ezekből megtanultam, az az, hogy az ilyen, mérgező csoportokból, közösségekből ki kell lépni; ott kell hagyni őket. Ugyanis ez sehová sem vezet, szerintem legalábbis.

Forrás:

Nagyon fontosnak tartom, hogy mindegyik gyerekünk azt érezze, önálló, független egyéniségként kezeljük őket. Teljesen különböző módon fejlődnek, másként fogadják be az újabb és újabb ismereteket a világról; így szülőként is másként kell velük bánni. Mert nem biztos, hogy ami az egyiküknél betalál, azzal a másikuknál is ugyanazt a hatást fogom elérni.

Forrás: Kiskamaszok szüleiként látjuk, hogy az online világ milyen mértékben be tudja szippantani őket. Amellett, hogy igyekszünk sokat beszélgetni velük a közösségi médiáról, a benne rejlő veszélyekről, próbáljuk őket a személyes kapcsolatok építgetése felé terelni. Hogy ne csak messengeren üzengessenek, hanem hívják is föl, találkozzanak a barátaikkal.

Forrás:

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy odafigyeljek arra mit mondok ki a lányok előtt. Próbálok nem kritikus lenni magammal, mert tudom, hogy magukba szívnak mindent, mint a kis szivacsok. Nem beszélek arról, hogy beleférek-e egy ruhámba, vagy hogy aggódom amiatt, felmegy-e ma a cipzár. Nem szeretném, hogy a szépséggel kapcsolatban olyan prekoncepcióik legyenek, amiket a társadalom rájuk akar erőltetni.