Forrás: A kutya tud nevetni, bohóckodni, pajkosan nézni, látványosan örvendezni. A macska mintha tökéletesen mentes lenne a humor legapróbb morzsájától is: kompromisszumképtelen módon tárja eléd tökéletesen merev világképét, és ettől lesz szédület vicces. Csinálhatsz bármit, bukfencezhetsz, ugrálhatsz az asztal tetején kornyikálva, hogy I got life (csináltam), ő ugyanazzal a Rózsaszín Párducos bamba pofával, utánozhatatlan mimikátlansággal bámul rád, s mogyorónyi agyában a szokásos kérdés zakatol: hülye ez? Ha nagyon laza, az előadás csúcspontján még az arcodba is ásít. Az is nagyon mókás, amikor oroszlánnak képzeli magát, vérben forog a szeme és rád üvölt (ami persze csak egy szánalmas kis nyávogás, de ő azt hiszi, hogy nem), majd esetleg rád veti magát, és megpróbál felfalni. Ezeken nagyokat lehet röhögni, bár ő nem gondolja és szánja viccesnek. Te se gondolnád annak amúgy, ha a kis kedvenc csak félszer lenne nagyobb, mint most – azért ebbe, valljuk be, hátborzongató belegondolni.

Forrás: A nagy belmagasságú lakások előnye a hatalmas, plafonig érő könyvespolc. Nálunk is ilyen van, és csúcsszuper, kivéve ha a macska úgy dönt, hogy a frissen épült galéria tetejéről átakrobatikázza magát a könyvek közé. Nem olyan vicces hajnali háromkor kétségbeesett üvöltésre ébredni, majd konstatálni, hogy az állat beszorult a Pszichopatológia és A régi magyar irodalom története – reneszánsz kor közé: te nem éred el, ő meg kiszabadulni nem tud. Ilyenkor képzi át magát az ember gyorstalpalón önkéntes tűzoltóvá, hozza a létrát, odébb pakolja az asztalt, felmászik, pedig tériszonya van, és valahogy lebányássza az állatot, aki hálából összevissza karmolja. Arról nem is beszélve, mit kap a szomszédoktól, akik azt hiszik, a hajnali ricsaj nem életmentő akció, hanem kifejezetten az ő nyugalmuk megzavarásának céljából jött létre.

Forrás: Én rosszul tűröm az éjszakai hangokat, felébredek a horkolásra, a szomszéd gyerek bömbölésére, a padló megroppanására. De fejlődök. Muszáj, mert a macska két évesen valahogy még mindig túl fiatal, és éjjel 11 és hajnali 4 között visszatérően megrendezi a vitustáncot a galéria alatt. A repertoárban szerepel visítás, nyögés, kaparás, rohangálás, bútornyúzás, a leghangosabb játék eksztatikus görgetése. Ilyenkor azért nagyon meg tudom bánni, kit fogadtam a lakásomba. Néha kizárom a szobából, aminek annyi az értelme, hogy kint folytatja, és onnan valamivel tompábban szűrődik be. De kezdem megszokni, van, hogy csak reggel csodálkozom rá: jé, végigaludtam a tombolást. Új skillek.

Forrás: Legalábbis az én tapasztalataim szerint így megy ez. A macskában megfér a gondolat, hogy ő minden élőlények legfélelmetesebbje és nagyszerűbbike, de ez nem zárja ki azt, hogy ha túl hangosan állok fel a székből, összefossa magát ijedtében. Számtalanszor láttam macskákat a szívroham szélén állni valamilyen pitiáner sokkeffekt miatt, a következő pillanatban meg úgy viselkedni, mintha az ő fenekükből sütne a nap.

Forrás: Egy macsekot ritkán lehet simogatni (kivéve ha ő maga akarja), a karba vevéseket, rohamöleléseket meg egyenesen gyűlöli, képes világgá, azaz a szomszéd szobáig bujdosni szégyenében, s utána fél órán át nyalni magáról az emberi érintés minden szennyesét. Szóval mást kell kitalálnod, ha úgy szeretnéd kifejezni az érzelmeidet, hogy az ne érjen fel állatkínzással. Van cica, aki szereti a finomabb dögönyözést – legalábbis egy ideig -, de legtöbbször be kell érned a verbális becézgetéssel (amire ugyanolyan meredt fapofával reagál), esetleg egy lágy fejcirógatással. Abba sokszor belesimul, beindul a doromb is, s talán ilyenkor hasonlít a legkevésbé a rezzenéstelen arcú Buster Keatonra, vagy még egyszerűbben fogalmazva: önmagára.