Te hogy bírnád, ha lenne még egy karantén?
Teljesen kétségbeejt a gondolat, hogy újra be leszünk zárva a négy fal közé (ha lesz ilyen). Májusra az összes energiámat elpazaroltam, érzelmileg és fizikailag is lemerültem, amikor a 10 éves kisfiamnak játszottam a tanár nénit, mellette meg dolgoztam a számítógép mögül napi 10 órában. Fogalmam sincs, mi lesz, ha ez a kálvária ősszel megismétlődik. Egyedül vagyok, férjem sosem volt, a szüleim messzire élnek, különben se tehetem ki őket annak, hogy járvány idején ide-oda utazgassanak az országban. Bár ódzkodom tőle, de a kisfiamat mindenképpen kiscsoportos felügyeletbe adnám a suliban, mert még egyszer nem bírnám a munkát és az ő felügyeletét is ellátni.
Végzős alapszakos hallgatóként nekem ez egy nagyon fontos év volt: szakdolgozat, államvizsga, diplomaszerzés. Óriási hátránynak éreztem, hogy nem tudtam találkozni a szaktársaimmal, a barátaimmal, a barátnőmmel. Ráadásul a szakdolgozatom a légi közlekedéssel kapcsolatban vizsgált reptereket, ami a korona hatására teljesen felbolydult, így az eredmény végül nem a valós, hanem a korábbi adatokat tükrözte. Beleírtam a változásokat, de a konzulensem azt javasolta, hogy érdemben ne változtassunk, hiszen rengeteg munka lett volna előlről kezdeni. Az államvizsga online zajlott, szerintem a tanárok is nagyon féltek, volt olyan szaktársam, aki a falujából vizsgázott, a rossz lefedettség miatt pedig állandó netproblémák voltak. Nagyon nem örülnék neki, ha megint karanténba zárnának: most kezdek mesterszakra járni, nagyon fontos lenne, hogy megismerjem a társaimat, a tanárokat. Lehet, hogy megpróbálnék kiskapukat találni, hogy találkozhassak emberekkel, kitalálnék magamnak célokat, feladatokat, de hát persze nem lehet teljesen felkészülni. Az emberek belefáradtak, nincs kedvük a szabályokhoz, szóval nem tudom, mennyire lesznek fegyelmezettek, ha újra beterelik őket a lakásukba.
Ha megint karantén lenne, mindig otthon lennék és legóznék. (Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha iskolaidőben kezdődne, hosszan elgondolkodik) Hát szomorú lennék, mert szeretem nagyon a tanító néniket. Személyesen sokkal jobb beszélgetni, telefonon vagy videón nem látom őket igazából, csak idáig (mutatja a derekát). Nem kérhetem őket arra, hogy mutassák meg magukat. Azt hinnék, hogy elment az eszem. (nevet)
Egy újabb karantén esetén egyrészt ragaszkodnék a mindennapi kijáráshoz, ahogy az első idején is tettem. Másrészt tanárként felkészültebben állnék az online munkához: nem óráról órára, hanem hétről hétre haladnék, hogy ne terheljem agyon a gyerekeket. Ezzel a saját időmet is jobban be tudnám osztani, és megúsznám az állandó megcsúszásokat. Harmadrészt többet gyakorolnék az elektromos dobomon: akkor kaptam, amikor karantén idején nem mehettem próbálni, és majd megőrültem a zenehiánytól. Nos, ez most nem lenne.
Azt hiszem, nem lennék kétségbeesve, ha megint bezáródnánk, de jobban zavarna, mint az előző. Nem vagyok ugyanis meggyőződve róla, hogy ez a jó megoldás: már az elsőnél sem hittem teljesen, és nem tudom, hogy erre még egyszer szükség van-e. Persze azokat, akik meghaltak, semmi nem vigasztalja, és hát voltam katona: tudom, mi a feladatkövetés. Ha azt mondják, hogy maradjak a kuckómban, akkor megmaradok a kuckómban.
Tíz évvel ezelőtt devizahiteltartozás miatt a bank elvitte a lakásunkat. Most hatan szorongunk egy albérletben. A korona elején a férjem, aki egy étteremben zenélt, és én – egy irodaházat takarítottam – szinte azonnal elvesztettük az állásunkat. A lányomnak még megvan a munkája, a fiam a vírus óta munkanélküli, a két kisebb gyerek pedig iskolába jár. A tulaj nagyon rendes volt, leírta a kauciónkat a lakbérből, és az árat is csökkentette, de nem tudom, mi lesz velünk, hacsak nem történik valami csoda. Kétségbeesetten keresünk munkát, egyelőre nem sikerült. Ha még egy karanténnal sújt a jóisten, mindannyian mehetünk az utcára. Felhívtam néhány vidéki rokont, tudnának-e rajtunk segíteni, amikor beüt a ménkű: volt, aki készségesen állt hozzánk, mások leráztak. Ne haragudj, kedves, hogy az arcunkat nem vállaljuk: elég nehéz nekünk az élet így is. (képünk illusztráció)
Van egy kis cégem, szülinapokra, céges eseményekre szoktunk játékokat csinálni. Amikor tavasszal beütött a krach, az összes eseményt lemondták a vendégek, és hónapokig nulla bevételünk volt. Szégyen, nem szégyen, a szüleimtől kértem kölcsön, hogy kihúzzam valahogy. Az enyhülés után szerencsére ismét jöttek a megrendelések, de ha még egyszer bezár a bazár, mint márciusban, azt valószínűleg nem éljük túl. A kisvállalkozásokat kinyírja a korona, nincs mit tenni. Sokat beszélgetünk arról a munkatársakkal, hogy ki mit csinál, ha lehúzzuk a rolót. Hogy én mit tennék? Valószínűleg vissza kell mennem némettanárnak, vagy fordítónak, pedig annyi kedvem van hozzá, mint a foghúzáshoz. (képünk illusztráció)