Mérgező mondatok, amiket soha ne mondj a gyerekednek
A sírás az egyik legtermészetesebb és leghatékonyabb feszültséglevezető a világon. Sírni fontos, mindenki szokott sírni, mi felnőttek is. Akkor miért is várnánk el pont egy néhány éves gyerektől, hogy fojtsa el érzéseit?
Az olyan ártalmatlannak tűnő kifejezéssel egyébként, mint hogy „a fiúk nem sírnak” arra ösztönözzük a fiúkat, hogy az ideális férfikép érdekében tartsák magukban érzéseiket. Már gyerekként beléjük neveljük, hogy a fiúknak mindig keménynek és rendíthetetlennek kell lenniük, és azt is megtanulják, hogy bizonyos érzésekért szégyelleniük kell magukat. Hogy mindennek mi lesz a hosszú távú hatása? Statisztikák is rámutattak már, hogy a férfiakat általában ritkábban diagnosztizálják depresszióval - mivel el sem mennek pszichológushoz. Nem vállalják fel az érzéseiket, nem kérnek segítséget, mindennek pedig végül tragikus következményei is lehetnek… Adatok szerint a férfiak a nőknél háromszor gyakrabban tesznek pontot problémáikra öngyilkossággal.
Még felnőttként sem mindig könnyű együttélni a saját testünkkel… Akkor gondold el, milyen kényes ez a téma a gyermeki lélek, vagy egy érzékeny időszakot megélő tini számára. A gonosz kritikák hatására rosszabbnak, csúnyának, értéktelenebbnek érezhetik magukat másoknál és feszültség támadhat bennük az étkezés miatt. A gyerek súlyára, testalkatára tett megjegyzésekkel a szülők gyakorlatilag megágyaznak a serdülőkori testkép- és evészavarok kialakulásának.
A folyamatos összehasonlítgatás a gyerek számára azt sugallja, hogy hiába is próbálkozik, ő sosem lesz olyan jó, mint a másik. Az ilyen mondatokkal pedig lassan, de annál hatásosabban egyre mélyebbre ássuk a gyerek önbecsülését. Persze az ember önkéntelenül összehasonlítgat, mindenki csinálja… De még ha magunkban meg is fogalmazódnak ezek a gondolatok, tényleg muszáj a saját gyerekünk arcába mondani? Egyébként is fontos lenne tudatosítani magunkban, hogy mint ahogy minden ember, úgy minden gyerek is más és más. Mindenki külön egyéniség, mindenki másban tehetséges, mindenki másban teljesít jól, vagy éppen rosszul. Innen nézve pedig teljesen felesleges a hasonlítgatás.
A "még ehhez is" is kifejezéssel a szülő gyakorlatilag nem másra célozgat, mint hogy a gyerek valójában egy totális csőd, mindenhez hülye, még a legegyszerűbb feladatra is alkalmatlan. Tényleg ez lenne a cél? Ezt szeretnénk éreztetni a saját gyerekünkkel? A gyerek legfőképpen a szülő visszacsatolásaiból tanulja meg azt, hogy ő milyen. Ugye te sem szeretnéd, ha már gyerekkorában az rögzülne benne, hogy ő buta és semmire sem jó?
Nagyon káros üzenete van annak is, mikor a fiúk agresszióját a lányok felé a felnőttek megpróbálják "romantizálni", mondván, hogy "csak azért bánt, mert tetszel neki", vagy hogy "a fiúk már csak ilyenek". Az ilyen szülői válasz gyakorlatilag azt sugallja, hogy az udvarláshoz az erőszak is hozzátartozhat. Ráadásul, ha a szülők vagy tanárok bármiféle büntetés vagy reakció nélkül hagyják ezeket az eseteket, akkor egyrészt megerősíthetik a fiúkat abban, hogy nincs baj azzal, amit csinálnak, másrészt pedig a lányok úgy érzik majd, hogy ezeket a helyzeteket el kell tűrniük, mert úgysem kapnak védelmet. Ha a gyerekek fejében összemossák a szeretetet a bántással, nagy valószínűséggel felnőttként is hajlamosak lesznek majd ezeket a mintákat követni a párkapcsolataikban.
Míg a fiúktól azt várjuk el, hogy fojtsák el „gyengeségeiket” és ne sírjanak, addig a kislányokat minden élethelyzetben kedvességre és jólneveltségre kondicionáljuk. Az ő viselkedésükbe nem fér bele, hogy dühösek legyenek – maximum szomorúak lehetnek, ha valami nem tetszik nekik. A többi között ez a szocializáció az oka annak is, hogy a nők gyakrabban fejezik ki az agressziójukat passzívan.
Pedig bizony vannak olyan helyzetek, mikor igenis hangot adhatunk dühünknek, mikor ki kell állni önmagunkért, mikor egyáltalán nem kell a kedvességre törekedni – a harag és a düh megélésére valamint megfelelő kifejezésére pedig a gyerekeket is meg kellene tanítanunk.