5 tévésorozat, amin hangosan röhögni fogsz
Az Agymenőknek ez a 80-90-es évek fordulóján játszódó spinoffja az ideális feelgood sorozat, amelyet most, a bezártság alatt újrakezdtem. Kiderül belőle, milyen is volt az a texasi gyerekkor, amire az Agymenőkben a felnőtt Sheldon általában borzongva emlékszik vissza: a földijeit semmi más nem érdekelte, csak az amerikaifoci, a steak meg a kereszténység, őt pedig inkább csodabogárnak, mint zseninek tekintették az iskolában. Az ifjú Sheldon éppen azért zseniális, mert hősünk szemszögéből (Jim Parsons narrációjával) mutatja be a Cooper család mindennapjait, de azért mi, nézők pontosan tudjuk, hogy azért az nem egészen úgy volt. Külön imádom a színészi alakításokat, a kedvencem Raegan Revord, aki Missyt, Sheldon ikertestvérét alakítja, de az egész család, a középiskolai tanárok, Jeff lelkész és mindenki nagy gonddal kidolgozott és megformált karakter.
Mit kezd a két teljesen eltérő karakterű, 70 fölötti nő, akinek a férjei bejelentik, hogy egymásba szerettek? Nos, véd- és dacszövetséget alkotnak, még ha ez a projekt némileg döcögve indul is. Mindenesetre lakótársakká válnak Grace-ék tengerparti házában. Frankie egy hamisítatlan hippi, Grace pedig egy nadrágkosztümös, pedáns személyiség, de abban egész biztosan egyetértenek, hogy ha bárki az út szélén hagyja őket, ahhoz azért nekik is lenne egy-két szavuk. A két hősnő szerepében Jane Fonda és Lily Tomlin gondoskodnak arról, hogy az ageizmushoz kapcsolódó összes sztereotípiát ledózerolva a sorozat már hetedik (és egyben befejező) évadát is megérje, ami Netflixes léptékben is sok, hát még gombócból. Ja és részben a Jóbarátokat is jegyző Marta Kaufman találta ki az egészet.
Minden harmincas szingli nőben lakozik egy önjelölt hercegnő, aki csak a nagy őre vágyik, még akkor is, ha az illető hercegnő történetesen egy hedonista, indiai származású szülész–nőgyógyász. A New York-i miliő és a háklis, de egytől egyig szerethető munkatársak adva vannak a romantikus környezethez, de ki lesz a királyfi? Nos, ha valami kiderül Mindy Kaling sorozatából, az az, hogy királyfiból több is lehet, és hogy semmiért sem kell bocsánatot kérni, ideértve az egy ültő helyedben elfogyasztott gyrosos pizzát is.
A Netflix úgy döntött, hogy latino környezetbe helyezi át a 70-80-as évek sitcomját. Főszereplőnője Lupe (Justina Machado), a korábbi afganisztáni veterán, aki nővérként dolgozik és egyedülálló anyaként próbálja nevelni két kamaszodó gyermekét, a feminista és minden szempontból progresszív gondolkodású Elenát és az ifjú latin lovert, Alexet. A családban igazi színfolt Lupe édesanyja, Lydia (Rita Moreno), akinek már az angol kiejtésén is gurulni szoktam a röhögéstől, de még szórakoztatóbb az a kérelhetetlen magabiztosság, amellyel pont az ellenkezőjeképpen látja a világot, mint mindenki más (és néha kiderül, hogy igaza van). Az egyetlen problémám ezzel a sorozattal a nevetőgép.
New York, 50-es évek vége: egy fiatal, kétgyermekes zsidó háziasszony mintegy véletlenül egy koszos lebuj pódiumán találja magát, ahol spontán mindenki röhög a viccein. Született komika abban a korban, amikor ilyesféle babér egyáltalán nem termett kétgyermekes zsidó New York-i háziasszonyoknak. A következő évadokban végigkövethetjük, ahogy beindul Miriam karrierje, végigszórakozhatjuk a briliánsra megírt standupokat (a Gilmore Girlsszel befutott Amy Sherman-Palladinónak köszönhetően).