Forrás: Ez a leginkább egy kenguru és denevér szerelemgyerekének tűnő, apró rágcsáló a nevéből is kitalálható módon Észak-Afrikában őshonos. Éjszakai állat, és főként száraz síkságokon, homokos sivatagokban talál otthonra.
Kifejlett példányak nagyjából 10-12 cm nagyságúak (bár előfordul akár 20 cm-es is), viszont csaknem 2 méteres magasságba képes felugra, és 40-45 km/h sebességgel fut.

Forrás: Ez a színpompás tengeri lény már csaknem 400 millió éve él a föld felszínén, illetve a vizekben.
Szivárványos külseje alapján nem is gondolnánk, hogy milyen veszélyes ragadozóval állunk szemben, pedig ez a helyzet. Villámsebesen csap le áldozatára és kapja el ollóival.
Ha színlátásról van szó, minden ismert élőlényt kenterbe ver, hiszen 16 eltérő fotoreceptorral rendelkezik, így képes az ultraibolya és a látható tartományban is látni, illetve a polarizált fényt is észleli.

Forrás: A Kelet-Afrikában élő fokföldi szirtiborz a külseje dacára közeli rokona nem másnak, mint az elefántnak. Bár első pillantásra cukinak tűnhet, de ha a területét védi, akkor bizony kivillantja azokat a bizonyos metszőfogakat, amelyekkel súlyos sérüléseket okozhatz. A nagyjából kétkilós állat különlegessége, hogy a szemét olyan védőhártya vonja be, amely segítségével bele tud a napba is nézni károsodás nélkül.

Forrás: Bár képen inkább tűnik valami gyíknak vagy sárkánynak, ez a fura szerzet valójában egy tengeri csigaféle. A más néven kék sárkánynak nevezett lény gyomra gázokkal teli, ezért a meleg óceáni vizek felszínén lebeg.

Forrás: A kabócák rokonai ezek a különleges, tüskés hátú rovarok. Ezzel a „csőrükkel” lyukasztják ki a növények szárait, hogy aztán kiszívják belőlük a nedveket, bár bővebbet még a tudósoknak sem sikerült megállapítani róluk.

Forrás: Érdekes, angolul sunfishnek, azaz naphalnak nevezik ezt a teremtményt. Latin neve malomkövet jelent, mivel lapított, szürke és barázdált teste megfigyelőket malomkőre emlékeztette.
A legnagyobb csontoshalnak számít, kifejlett példánya elérheti az 1000 kg-ot is, bár egy legutóbb felfedezett alfaja, a Mola tecta 2 tonnára is megnőhet. Nevezik világító halnak is, mert bár nem rendelkezik világítószervvel, éjszaka különös fénnyel veri vissza a hold sugarait.

Forrás: Az axolotl elnevezés a nahuatl (azték) nyelvből származik, az egyik legelfogadottabb értelmezés szerint Xolotlhoz, a halál és egyben az újjászületés kutya alakú istenéhez köti a fajt. A név jelentése vízi kutya.
A mindig mosolygós lény a már a veszélyeztetett fajok közé tartozik, mert különféle laboratóriumi kísérletekhez is használják és az őslakosok ínyencségként fogyasztják.
Éjszakai állat, és a hideg, oxigénben gazdag vizeket kedveli, és gyakran az aljzaton tartózkodik. Érdekesség, hogy a feje két oldalán látható kopoltyúk leesnek, ha az otthonául szolgáló tó kiszárad, ő pedig átáll a tüdővel való légzésre.

Forrás: Papucscsőrű gólyának is nevezik ezt a bizarr jószágot, amely a gödények családjába tartozik, és a pelikánokkal áll közelebbi rokonságban.
Magassága nagyjából 150 cm, a szárnyfesztávolsága pedig csaknem két méteres. Bár robusztus, mégis rövid távolságokat képes repülni, halra vadászás közben pedig képes órákig mozdulatlanná dermedve figyelni.
Füves mocsarak, papirusz mocsarak lakója. A Felső-Nílus, a Kongó és Zimbabwe az elterjedési területe, és jelenleg mindössze 1500 példány él belőle egész Afrikában. Ritkaságának köszönhetően értékes és keresett példány mind a felső tízezer számára, bár fogságban szinte egyáltalán nem szaporodik: mindeddig csupán két állatkertnek sikerült fiókákat felnevelnie: 2008-ban kettőt, 2009-ben pedig egyet. Ráadásul olyan érzékenyek, hogy szállítás közben szinte mindig elpusztulnak.

Forrás: A lovak szpermodelljének is szokták nevezni ezt a különleges lófajtát. A türkmenisztánból származó Akhal-tekéből mindössze 1800 él összesen a földön, áruk pedig – mondani sem kell – a csillagos eget verdesik, és birtoklásuk igazi státuszszimbólummá vált főleg a Közel-Keleten.
Könnyen felismerhetőek feltűnően csillogó szőrükről, ami napfényben fémesen ragyog.

Forrás: A magyarul csak bluggyhalnak fordítható lényt választották meg 2013-ban a legcsúnyább állatnak a newcastle-i British Science Festival és a Ugly Animal Preservation Society (Egyesület a Ronda Állatok Megmentéséért) közös szavazásán, ami a képét elnézve nem véletlen.
A szomorkás száj és lelógó „orr” jellegzetes megjelenést kölcsönöz ennek a mélytengeri halnak. Nem túl előnyös külsejét annak köszönheti, hogy nincsenek izmai, amik kicsit is összetartanák. Pont emiatt képtelen az önálló helyváltoztatásra, csak sodródik az árral, és azt eszi, ami az útjába akad.