Hétköznapok korona idején
Az angliai kisváros, ahol élünk, a múlt héten még pezsgett. Egy hete a jövőt tervezgettük, a 11 éves gyerekeim iskolai színdarabra próbáltak, vizsgákra készültek.
Pénteken már közös elhatározással nem mentek suliba. Megpróbáltam megkülönböztetni ezt a napot a hétvégétől és a szünettől, így a reggeli séta után matekfeladatlapot töltöttek ki, délután pedig a közelgő zongoravizsga anyagát gyakorolták. Nekem jót tesz, hogy keresgélek nekik tanulnivalót, mivel nálunk nem adtak ki kőbe vésett anyagot, így tudunk válogatni az interneten található feladatok közül. Ez célt ad a napjaimnak, és megakadályozza, hogy az agyam túlpörgesse a különböző “mi lesz, ha” forgatókönyvek lapjait.
Próbáltam felkészülni a karanténra. Bevásároltam, hogy ha megbetegszem, legyen itthon minden, bár paracetamolt már régóta lehetetlen találni. Az éttermek és a kávézók átálltak házhoz rendelős üzemmódba, csakúgy, mint a könyvesbolt, ahonnan ingyenes kiszállítással lehet rendelni olvasnivalót. Figyelek arra, hogy meditáljak és jógázzak, hogy ne felejtsek el levegőt venni, és ne olvassam a híreket. Nehézséget az jelent, hogy a férjem, aki Szaúd-Arábiában dolgozik, kint ragadt, mivel törölték az összes nemzetközi repülőjáratot. Remélem, nem kell aggódnom miatta, biztonságos helyen van, de a hiánya most még jobban érezhető.
Amíg lehetett, kimentem friss zöldséget, kenyeret venni, a gyerekekkel sétálni a napsütésben. Ez itt vidéken kivitelezhető anélkül, hogy túl közel kerülnénk bárkihez.
Furcsa a megváltozott lét. A pánik és a “lesz, ami lesz” lélekállapot közötti libikókázás. De. Még süt a nap. A gyerekeim arcán mosoly van. Van mit ennünk, és senki sem beteg. Sül a pattogatott kukorica, és vár egy délutáni film. Ezekért hálás vagyok.
A jövő, amitől tartottam, vasárnap érkezett el. Lezárták az országot a vírus miatt. Tudom, hogy ez a helyes lépés, de nagyon megijedtem. Mostantól minden sokkal nehezebb lesz.
Két hete élek összezárva a lányommal, a férjével, és a két unokámmal egy svájci nagyvárosban. Szokatlan felállás, hiszen eddig mindenki rohant a dolgára, de elfogadtuk a helyzetet. További, kötelezően meghirdetett négy hét van hátra a munka- és iskolaszünetből, sok türelemre lesz szükségünk egymás iránt.
Én azt csinálom, amit szoktam. Elvégzem a háztartási munkák rám eső hányadát, főzök, mosok, lefoglalom a két kisgyereket olvasással, tanulással és játékkal, amíg a szülők a kisszobában dolgoznak. Mivel a veszélyeztett csoportba tartozom, csak a közeli erdőbe megyek sétálni, és kerülöm a kontaktust. Nagyon hiányzik, hogy emberek közé mehessek, még ha csak a boltba is. Én ezt szenvedem meg a legjobban.
Szóba került, hogy hazautazom Budapestre, mert itt elég sok a fertőzött, de végül nem vállaltam a repüléssel járó stresszt. Nem érzem magam nagyobb veszélyben, mint otthon, és a svájciak elég nyugodtan kezelik a helyzetet. Azon kívül jó látnom, hogy a gyerekek szívesen vannak itthon. Többet játszanak, és jobban kijönnek egymással, mint amikor csak a bölcsi és a suli után találkoztak. Sovány vigasz, de talán a vírus jobb testvérekké teszi őket.
A mindennapjaim nem sokat változtak. Az iroda és az otthon közel van egymáshoz, a számítógépes tervezés eddig is javarészt távmunkaként működött. Inkább a külvilággal való kapcsolat lett másmilyen. Kétszer meg kell gondolnom, hogy elhagyom-e a lakást, a családom nem javasolja és aggódik értem. A külső munkatársaknál is egyfajta bezárkózás, kisebb pánik tapasztalható. A személyes egyeztetések hiányoznak. A család fiatalabb tagjai unatkoznak. Szokatlan ez az ingerszegényebb világ.
Ahogy csökken az aktivitás, elindulnak a gondolatok, és az ember filozofálni kezd, jelen események hatására főleg a föld és az emberiség kapcsolatáról. Számomra kezd nyilvánvalóvá válni, hogy az utóbbi években nagyon veszélyes irányba tartottunk. A világ meghatározó kormányainak vezetői a globalizáció-ellenes légkör miatt úgy kerültek hatalomra (vagy választották meg őket), hogy szavakban és a gyakorlatban is a népük védelmezőjének szerepébe bújtak. Ezt a retorikát más népek ellenében lehet a leghatásosabban artikulálni, és a mostani veszélyhelyzetben szintén ez érvényesül. A föld országai önérdekre való hivatkozással összehangolatlan, sokszor ellentmondó lépéseket tesznek. Számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a környezetvédelem és a járványügy tekintetében az emberiség csak közösen gondolkozhat és cselekedhet, különben nem tud hatékonyan fellépni. Nemzetek feletti szervezeteket kellene kialakítani a fennmaradás érdekében. Sajnos ma egyelőre ez a lehetőség naivitásnak hangzik, de lehet, hogy a járvány hatására valami mégis elindul. Bizakodjunk?!
A szüleimmel és a testvéreimmel élek, és gyakornokként dolgozom március végéig, mert eddig tart a diákstátuszom. Most home office-ban vagyok, utána nem tudom, mi lesz. Próbálok előre nézni, hogy mi lesz a válság után: online tanfolyamokon gondolkodom, nyelveket tanulgatok, próbálok segíteni a családi teendőkben, és persze agyalok, agyalok és agyalok az élet nagy kérdésein. Most van időm rá…
Mondogatom magamnak, hogy ez csak átmeneti időszak, de egyáltalán nem egyszerű a négy fal között. Gyakoriak a hangulatingadozásaim, pozitív és negatív gondolatok váltogatják egymást. A külső hatásoktól elzárva gondolkozhatok azon, hogy hol tartok, és hova szeretnék eljutni. Jó lehetőség “kiszellőztetni” a fejemet, és akcióterveket kidolgozni. Viszont teljesen átalakultak a szabályok, amiket ilyen rövid idő alatt elég nehéz feldolgozni. Ezt az érzést egy szerelmi csalódáshoz, vagy egy szerettünk elvesztéséhet hasonlítanám. Legbelül mind tudjuk, hogy egyszer túl leszünk ezen, sokszor mégis nehéz pozitívnak maradni, mert nem látjuk, mikor lesz az az egyszer.
Leginkább az a nehéz, hogy nem vagyok társaságban, hanem a szobámban ülök ahelyett, hogy sportolni mennék, programokat szerveznék, találkoznék a barátaimmal. Mind szokjuk az új szituációt, téma mindig van (legújabb hírek a vírusról), és eddig úgy érzem, az összetartás erősödik. A napokban például leültünk egyet társasozni, amit már régen nem tettünk. Természetesen összevesztünk rajta, de akkor is jó élményt jelentett.
Sokáig úgy tűnt, karanténban maradok Bukarestben, ahol egy nagy multicég igazgatójaként dolgoztam. Az elmúlt hetek őrületben teltek, hiszen a megváltozott helyzetben is tartanom kellett a kapcsolatot a csapatommal, ami több mint száz főből áll. Mindenki igényli a személyes kontaktot, emiatt egyszerűen nem tudtam maileket olvasni. Filmet nem néztem hetekig, nem kapcsolódtam ki, nem volt időm semmi másra a telefonálgatásokon kívül.
Nagyon hiányzott a feleségem, aki Pesten él. Ő otthon próbálja menteni a szüleit, visz nekik kenyeret, tejet, de nem érintkezik velük személyesen. Befújtam a kedvenc parfümjével a Mr. Bean-es maciját, ami velem volt, hogy érezzek valamit. Nem mozdultam ki a lakásból, bevásároltam hetekre. A csapatom tolta a szekeret, haladtunk. Talán nyertem a helyzettel pár kollégát, akik hasonlóan megszállottak, mint én, de ezt nem érzem igazi nyereségnek.
Aztán a cégem váratlanul hazaküldött. Nem esett túl jól, szívesen lennék ott, ahol a csapatom van. De ők is azt mondták, húzzak haza. Úgyhogy mentem. Legalább a feleségem mellett alszom el és kelek fel minden reggel.
Mindennap meg kell birkóznom a gondolattal, hogy egy darabig nem látok hús-vér gyereket. Maga a digitális munka nem jelent újdonságot, mivel évekig dolgoztam a reklámiparban, de a tanításban eddig jóval ritkábban kellett alkalmaznom. Ez az átállás egyfajta kényszerkísérlet, ahol a kísérleti fázis egybeesik a megvalósítási szakasszal: hozzá kell szokni, hogy mindenki a saját maga főnöke, hogy nincs kicsengő és becsengő, a gyerekeknek meg kell tanulni rendszerezni a tanulnivalókat, a szülőknek pedig új dolgokat megismerni, ha részt akarnak venni a gyerekeik életében.
Nyolcadikos osztályom van, a diákjaim már korábban – előre - megszenvedték az év végi elválást. Ez az iskolabezárással most új értelmet kapott. Hogy fel tudjuk dolgozni a helyzetet, egy online dalfeldolgozást csinálunk kisfilmmel együtt, amit vagy a ballagáson adunk elő, vagy – ha meghiúsul -, virtuálisan ballagunk el vele.
A tanítás mellett zenész vagyok. Dobolok több zenekarban, és hát a dobos a hangszerét általában nem egy belvárosi lakásban tárolja. Előfordult máskor is, hogy nem próbáltunk vagy léptünk fel hetekig, de így, hogy nem is lehet, még jobban hiányzik. Azt hiszem, most mindenki olyan lett, mint egy kisgyerek. Arra vágyik, amit nem szabad.
Tartom a napirendet. Igyekszem mindennap úgy felkelni, mintha dolgozni mennék, délelőtt-kora délután elvégzem a munkát, 10 percekre állok fel csak. Utána tornázom, filmeket nézek, napi fél órát pedig sétálok a párommal a kihalt utcákon. Betartom a szabályokat, de belepusztulnék, ha ki se tehetném a lábamat a lakásból.
Egyelőre itthon vagyok. Még nem hívtak a frontvonalba, de számítok rá. Azért nem jelentkeztem önként, mert idős szüleim teljesen rám vannak utalva, és fogalmam sincs, mi lesz velük, ha megbetegszem. Hordom nekik a kaját a boltból, vigasztalom őket, mert félnek… Én is félek. Nem magam miatt, hanem miattuk. Mindennap rettegve kattintok a hírekre: vajon mennyivel nőtt ma a fertőzöttek száma? Nagyon drukkolok, hogy ne legyen nálunk is olyan szörnyű a helyzet, mint az olaszoknál.
Ha viszont úgy alakul, hogy menni kell, akkor menni kell. A szívem egyik fele így is visszahúz, mert segíteni szeretnék a betegeken és a kollégáimon. De a szüleim miatti aggódás egyelőre erősebb.
Meglátjuk, mit hoz a holnap…