Miért hasíthatott ekkorát a Csernobil című sorozat?
Craig Mazin, a Csernobil forgatókönyvírója, mielőtt megírta volna a sztorit, közel két és fél évig megszállottan tanulmányozta a Csernobillal kapcsolatos elérhető dokumentumokat: tudományos folyóiratokat, kormányzati riportokat, dokumentumfilmeket, szovjet tudósok könyveit és tanulmányait, nyugati történészek írásait és Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című művét. Ettől elképesztően hitelesen rekonstruálta az eseményeket, a karaktereket és Luke Hull látványtervező csapatával az egész 80-as évekbeli szovjet miliőt. A ruháktól kezdve a tapétákon át minden pontosan úgy néz ki a sorozatban, mint ahogyan a valóságban kinézett, és a sztoriban is éppenhogy tértek el a történtektől. Az írócsapat alapelve az volt, hogy csakis akkor változtatnak valamin, ha anélkül érthetetlen lenne a cselekmény.
A jelenlegi politikai helyzetre most nem térnék ki, azonban az aktuális láthatatlan veszélyre igen: a klímaváltozásra.
Míg az atomerőműben dolgozó embereket, majd a tűzoltókat figyeltem a sorozatban a robbanás után, összeszorult gyomorral, nem tudtam nem gondolni arra, mi van, ha egyszer hozzánk is beüt a – nem is olyan távoli –, krach. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül. Az a láthatatlan veszély, ami – többek között – az amerikai elnök szerint sem létezik, ahogyan a sugárzás sem létezett a szovjet nagyhatalom szerint. Tagadhatjuk a veszélyforrást, de ettől még nem leszünk védettek ellene...
A radioaktivitás azonnal vagy késleltetve öl, de elkerülni vagy bármit tenni ellene nem lehet. Sunyi láthatatlan gyilkos, ebben a sorozatban mégsem tolják az arcunkba, hogy mire képes épp csak annyira, amennyit még képesek vagyunk befogadni. A katasztrófa önmagában annyira sokkoló, hogy nem volt szükség hatásvadász elemekre, vérre és hosszan bemutatott szenvedésre, így aki nincs horrorfilmekhez szokva, az is valamivel könnyebben tudja végignézni az öt epizódot.
Az utóbbi évek kasszasikerei többnyire azok az alkotások, amelyek elképesztő látvánnyal, illetve CGI utómunkákkal készültek. Gyűrűk ura, Harry Potter, Trónok harca, Walking Dead és még hosszasan sorolhatnám. A Csernobil úgy bilincseli oda a képernyők elé a nézőt, hogy nem akar több lenni, mint ami: puritán dokumentarista alkotás, a valóság pedig már szinte üdítően hat(hat) ránk a sok képzeletbeli sztori és látványvilág után.
Napjainkban sokszor parázunk azon, hogy nehogy belefussunk egy spoilerbe a közösségi hálón. Miközben úgy tűnik igenis lehetnek sikeresek azok a filmek és sorozatok, amikről tudjuk, hogyan végződnek. Sőt, úgy tűnik kifejezetten szeretjük az ilyen mozit. Gondolj csak a Titanicra vagy a Rém hangosan és irtó közel című filmre, ami a szeptemer 11-ei terrortámadást dolgozta fel, vagy akár bármelyik háborús filmre. Tudjuk, hogy mi történik végül, de azt nem feltétlenül, hogy pontosan mi és hogyan vezet az esemény bekövetkezéséig, ahogyan sokszor azt sem, hogy mi történik egy-egy katasztrófa után.