Hat thriller azoknak, akik szeretnek félni – de gondolkozni is
Gázláng (1944, George Cukor)
Klasszikus ijesztgetős film a fekete-fehér időszakból, méghozzá – a műfajteremtő Psychóhoz hasonlóan – az a fajta, amiről tilos akár egyetlen filmajánlót is elolvasni, mert mind azt hiszik, hogy újszülöttnek nem minden vicc új. Hát de. Higgyünk ennek a válogatásnak, ne hagyjuk ki az életünkből a korabeli gigasztárokkal – Ingrid Bergman, Charles Boyer, Joseph Cotten – megtűzdelt gyöngyszemet, és csapjuk az olyan megnézett vagy megnézendő thriller-klasszikusok mellé, mint az Alkony sugárút, a Mi történt Baby Jane-nel vagy az Iszonyat. Oly korban készültek, amikor még mindenki hitt a KFT későbbi soraiban, azaz hogy moziba járni érdemes. [Ide kattintva megnézheted a teljes filmet.]
Hetedik (1995, David Fincher)
Talán unalmas több mint húsz éve mindig a Hetedikkel jönni, de ez a film tényleg, igazán, nem is főbe kólint, de valagba rúg. Ahogy a hét főbűn szisztémáját követő pervertált sorozatgyilkos-próféta magyarázza: hogy az emberek odafigyeljenek, ma már nem elég megveregetni a vállukat, hanem oda kell csapni a nagykalapáccsal. A Hetedik Hollywood egyik nagy kivétele, ahol a producer valamiért meghajolt a pesszimista befejezés előtt – egyedül a biztató hemingwayi sort szuszakoltatta a végére –, és első ízben mutatta meg, hogy Brad Pitt jóval több egy szöszkefejű, jótestű sztárocskánál. Igazi drámai hős, aki hatalmas árat fizet azért, mert egy torz elme belekeveri saját perverz játékába, s aki miatt még a legidealistább néző is kételkedni kezd eme rettenetes világ megjavíthatóságában.
Fargo (1996, Joel és Ethan Coen)
A Három óriásplakát Ebbing határában ugyan frissebb, a Fargo (és a Nem vénnek való vidék) viszont jobb a Coen-tesóktól. Pengeéles, fekete humorú, agyafúrt filmekről beszélünk, ahol magányos emberek találkoznak, és a törvény egyik vagy másik oldalán állva, groteszk bábként hadakoznak a teljes reménytelenségben. A Fargo kifejezetten vicces is a maga egzisztencialista módján: Jerry (William H. Macy), aki jobb pénzkereseti ötlet híján elraboltatja a feleségét, végül akkora kakiba keveri magát és mindenkit, aki körülötte van, hogy azt egyszerűen nem lehet keserű röhögés nélkül kibírni. Ja, és Frances McDormand teljesen megérdemelt Oscart nyert vele a terhes rendőrnő megformálásáért.
Memento (2000, Christopher Nolan)
Nolan egy időben sorozatban gyártotta okos és csavaros thrillerjeit: A tökéletes trükköt sem érdemes kihagyni az életünkből, de ami igazán felejthetetlenül sikerült, az a nonlineáris szerkezetet használó és az idősíkokat rendhagyó módon kezelő Memento. A rövidtávú memóriazavarokkal küszködő Leonard Shelby (Guy Pearce) izgalmas és felkavaró históriája ráadásul senkifiát nem hagy a megnézés után békén nyugodni: rávesz bennünket, hogy újra- és újranézzük, mert olyan jó lenne rájönni végre, miért forgunk álmatlanul már harmadik napja egyre azon töprengve, hogy mi az isten történt itt.
True Detective – A törvény nevében (2014, Cary Fukunaga)
A sorozat a legkevésbé sem bókol az emberi természetnek, és ugyan halomra ölnek benne egy csomó prostit a mocsárvidék közepén, a nézőt mégis jobban érdekli, min veszhetett össze a két főhős zsaru évekkel korábban. A fürtös-izmos Matthew McConaughey azzal lepte meg a világot, hogy mélyebb alakításra volt képes, mint Robert de Niro a legszebb éveiben, ráadásul kevés filmben passzol egymáshoz ilyen tökéletesen két hetero pasihős (McConaughey partnere Woody Harrelson). Lápvidék, a Dél nyomorúságos gyermekei és istentől elrugaszkodott rituálék keretezik ezt a furcsa, izgalmasan hullámzó rendőrbarátságot, az eredmény pedig a 2010-es évek eleddig túlszárnyalatlan, retinába égő tévéélménye.
A bűnös (2018, Gustav Möller)
Milyen izgalmakat nyújthat egy film, ami egyetlen zárt, hideg fényű szobában játszódik, és teljesen lemond a látható akcióról? A bűnös című kamarathriller úgy hoz létre szakadatlan feszültséget, hogy a felvevőgép alig mozdul el egy emberi arcról, az információkat pedig szinte kizárólag telefonbeszélgetéseken keresztül bocsátja a néző rendelkezésére. A rendőrjárőr, Asger (Jacob Cedergren) büntetésből kiszabott, a 112-es segélyhívó szolgálatnál töltött diszpécseri másfél órája során úgy cseppen bele egy bűnügy közepébe, mint Pilátus a Krédóba, de a közhelyes megoldások és sablonok – az iménti hasonlattal ellentétben – szerencsére elfelejthetők. A néző kellemes nyolcvanöt percben, körömrágató borzongásban részesül, és még egész működőképes katarzist is nyer a végére.