Csak semmi cukormáz: 7 film szabálytalan anyákról
Kramer kontra Kramer (1979, Robert Benton)
Ugyan a Kramer főhőse egy apuka, azaz egy férfi (Dustin Hoffman legendás alakítása), legalább ilyen fontos a családi tűzfészekben mellékszereplővé váló anya, akinek döntései a cselekmény fő mozgatórugóivá lesznek. Joanna (Meryl Streep) ugyanis elhagyja a családját, és hatéves kisfiától, Billytől (Justin Henry) távol kezd új életet, a nevelés összes fáradságát és boldogságát az addig csak a munkának élő férjre hagyva. Mivel a film a két fiú viszontagságos összeszokásának fázisaira koncentrál, a nő csak akkor tér vissza a vászonra, amikor mégis megkapná a gyerek felügyeleti jogát. A Kramer... a látszat ellenére nem a nemek harca: nehéz döntésekről, szeretetről, családról, szülőségről mesél el egy egyszerű történetet, érzelmes, de giccsmentes kivitelezésben.
Maszk (1985, Peter Bogdanovich)
A cím ezúttal nem Jim Carrey idiotizmusban tobzódó filmjét takarja. Rocky Dennis (Eric Stoltz) súlyos betegséggel születik, melynek következtében az arca eltorzul, az orvosok pedig hamar ráütik a szellemi fogyatékos-stemplit. A fiú a jóslatok ellenére élénk és intelligens kamasszá cseperedik: iskolába jár, barátokat szerez, szerelmes lesz, utazásokat tervez. A betegség árnyékában is kellemes, hétköznapi életének megteremtése pedig javarészt a vagány és szeretetteljes anyuka érdeme, aki kezdettől nem hajlandó a fiát máshogyan kezelni, mint a neurotipikus gyerekeket. Cher színészi pályafutása hajdanán fennköltebb magaslatokba jutott, mint az idei, szánalmasra sikerült antré a Mamma Mia második részében: Rusty szerepében egyszerre kőkemény és érzékeny asszony, aki sorspróbálta anyaként vizsgázik csillagos ötösre.
Mindent anyámról (2000, Pedro Almodóvar)
A 17 éves Esteban úgy hal meg egy értelmetlen autóbalesetben, hogy soha nem ismerhette meg az apját. Édesanyja, Manuela (Cecilia Roth) csak a veszteség után dönt úgy, hogy felkeresi a Lola néven, női testben élő apát (Antonia San Juan), és fiatalkorának fontos, sorsváltoztató színhelyeit. Almodóvar érzékeny, groteszk, álomjelenetekben ázó remekműve csodálatos nőiket vonultat fel Penelope Cruztól Marisa Paredesig, akik közé a szeretet, a barátság, az együttérzés szoros köteléket von: elsősorban ők teszik a filmet a spanyol direktor egyik legszemélyesebb alkotásává, melyet egyébként a saját édesanyjának ajánlott.
Beszélnünk kell Kevinről (2011, Lynne Ramsay)
Hogy az anyaság nem fenékig tejfel, mindenki tudja, de azért ritkán annyira pokolközeli állapot, mint Ramsay filmjében. Kevin (Ezra Miller) és anyja, Eva (Tilda Swinton) kapcsolatáról ab ovo nehéz eldönteni, a tyúk volt előbb vagy a tojás - oké, a nő karrierista és nem vágyott annyira egy gyerekre, de ettől még nem mindenki zúzódik szilánkosra -, viszont kettejük közös útja elképzelhetetlen szakadékba vezet, ami még verejtékes rémálmokban sem mindennapos. A film adós marad az egyértelmű válasszal, hogyan ne neveljünk tömeggyilkost, arra viszont jó, hogy rögtön frászt kapjunk, ha a gyerek vonzódik a nyilakhoz, vagy vacsora közben kicsit ferdén néz a húgára.
A zongoratanárnő (2001, Michael Haneke)
A negyvenes, aggszűz Erika (Isabelle Huppert) anyja (Annie Girardot) szakadatlan zsarnoksága alatt él. A konzervatóriumi zenetanárnő szótlanul tűri a terrort, érzelmeit elnyomja, rezzenéstelen arcával inkább egy szép zombira emlékeztet, mintsem hús-vér emberi lényre, tanítványaival pedig hasonlóan bánik, ahogy őt kezelik odahaza. Erika érzelmi halottként járkál a világban, közben folyton szexboltokba tér be, szeretkező párokat kukkol, spermafoltos papírzsebkendőket szagolgat, és amikor jóval fiatalabb tanítványa érdeklődni kezd iránta, a perverz szexuális érdeklődés mazochista irányba fordul. Haneke botrányfilmje erősen megosztó, és még akkor sem ajánlatos közösen nézni, ha amúgy szuper a kapcsolatunk anyánkkal.
Örökség (2018, Ari Aster)
A horror zsánere is kedveli a furcsa mamákat, gondoljunk csak a Psychóra, a szinte nézhetetlenül durva A betolakodóra, vagy Darren Aronofsy tavalyi őrületére, az Anyám!-ra. Az Örökség azonban a legérdekesebb mind felett. A család nem túlzottan szeretett matrónája elhalálozik, így a középkorú házaspár (Toni Colette és Gabriel Byrne) két gyerekével együtt nagymama nélkül marad a nagy házban. A szinposzist az alaphelyzet vázolása után képtelenség spoiler nélkül taglalni: a húsz-huszonötödik perc táján olyan lélegzetelállító csavar terhelődik a sztorira, hogy én például percekre leállítottam, mert nem hittem el, mi történt. Az Örökség egy családi dráma iszonyú fosatós horrorfilmnek álcázva, melyben nyilván kulcsszerep jut az anyáknak, de tényleg csak azoknak ajánlom, akik elbírják az ezervoltos feszültséget, mert igazi traumaforrás lehet, ha nem készültünk fel rá kellőképp.
Egy nap (2018, Szilágyi Zsófia)
Jelenetek egy háromgyerekes, túlhajszolt nő életéből. Szilágyi Zsófia Fipresci-díjas filmje egy rendhagyó estével kezdődik, egy teljesen átlagos nappal folytatódik, és a történéseket végül ismét egy sajátos éjszaka, majd reggel foglalja keretbe. A fókusz azonban az egy napon van, a fásult, rutinos szülőmozdulatokból, félmondatokból, mindennapos zajokból, gyerekzsivajból és nonverbális jelzésekből összetevődő szürke hétköznapon, melyhez a rendező dokumentarista stílusú, precíz és természetes snittekben kerül egészen közel. Anna (Szamosi Zsófia) mélységes szomorúságot tükröző arckifejezése hitelesen közép-európaivá teszi a filmet, épp úgy, ahogy a turkálós farmerdzseki, a dugóban vadállattá változó sofőr, a tanácsokat osztogató kolléga, a tönkrement mosogató, a bankhitel, a soha nem kapcsoló ügyfélszolgálat, és az emberi teljesítőképességen felül vállalt túlmunka. Az Egy nap csendes, szomorkás, dicséretesen keveset okoskodó film átlagemberekről, mindenféle vizuális cirkusz nélkül. Mint az életben.