Eláruljuk, miért érdemes megnézni a Nincs baj, drágám című filmet: tökéletlensége ellenére párbeszédindító

A szakmámból (és persze a személyes érdeklődésemből) kifolyólag évek óta figyelemmel követem az aktuális mozipremiereket, ezért ki merem jelenteni, régóta nem akadt olyan film, ami akkora port kavart volna a médiában, mint a Nincs baj, drágám. Hiszem, hogy Olivia Wilde rendezésének címét kizárólag az nem hallhatta egyszer sem az elmúlt hónapokban, aki szigorú digitális detoxra vonult, mivel a pszichológiai thriller hétről hétre a címlapokra került a forgatás és a press tour körüli botrányok miatt. Ezt a (bulvár)lavinát mondhatni Olivia és a nála 10 évvel fiatalabb Harry Styles kapcsolata indította el, akik éppen a Nincs baj, drágám felvételei alatt kerültek közel egymáshoz. Az elátkozottnak is nevezhető sajtótúra kezdetén Olivia a CinemaCon színpadán kapta meg a Jason Sudeikisszel közös gyermekeinek felügyeleti jogairól szóló hivatalos dokumentumokat – így a rendezőnő alkotása szinte végérvényesen összefonódott a magánéletének egyik legnagyobb és talán legnehezebb fordulópontjával.

Mégis van baj

A film körülötti felhajtás a premier dátumának közeledtével természetesen egyre csak nőtt: azt beszélték, Florence Pugh nem hajlandó népszerűsíteni a filmet, mert sérelmezte, hogy Harry Styles jóval magasabb összeget vihetett haza érte és Oliviával is nézeteltérései támadtak. A pletykák szerint Florence nem támogatta Olivia románcát Harryvel, a direktorról pedig kiszivárgott egy videó, amiben könyörög a Harry szerepére eredetileg kiválasztott Shia LaBeoufnak, hogy gondolja meg magát a felmondásával kapcsolatban. A férfi távozásáért egyébként tulajdonképpen „Miss Flo” viselkedését okolja. Mindezek után már tényleg csak nevetni tudtunk a „Harry Styles tényleg leköpte Chris Pine-t a velencei filmfesztiválon” témájú cikkek szürrealitásán.

Botrányos kezdet, tanulságos vég?

Egyszóval, Olivia Wilde alkotása komoly hátránnyal indult, hiszen a visszhangja leginkább a botrányokról, nem magáról a filmről szólt. Ráadásul a felfokozott médiaérdeklődés miatt sokan talán kritikusabbak is voltak a kelleténél, mert főként azt pontozták, a Nincs baj, drágám megérdemelten kapott-e EKKORA figyelmet – ennek az elvárásnak pedig nehéz is lett volna megfelelni. A közösségi médiában elkerülhetetlenül támadó spoilerektől tartva én már a bemutató napján jegyet váltottam az egyik legelső vetítésre és két órával később azzal az érzéssel léptem ki a moziteremből, hogy (bár Olivia Wilde rendezése valóban hemzseg az elvarratlan szálaktól) tényleg érdemes megnéznünk ezt a feministaként emlegetett thrillert, mert még a nyilvánvaló tökéletlensége ellenére is párbeszédindító lehet néhány igencsak fontos kérdésben.

A tökéletesség nyomában

Az '50-es, '60-as évek Amerikájába visszarepítő történet azt a világot tárja elénk, ahol a férfiak reggelente dolgozni indulnak, míg a feleségeik otthon maradnak takarítani, főzni (néha esetleg elmennek vásárolni) – és ami a legfontosabb, betartják a párjuk kéréseit, továbbá nem kérdezősködnek a munkájukról sem. Éppen ilyen életet él a film kezdetén a Nincs baj, drágám két főhőse, Alice (Florence Pugh) és Jack (Harry Styles) is, csakhogy a nőnek hamarosan rá kell jönnie, az általa idillikusnak tartott lét korántsem tökéletes és a probléma jóval súlyosabb néhány kívülről épnek tűnő, belül viszont üres tojásnál – bár az utóbbi kép már előrevetíti a sztori üzenetét a nézőknek.

Diadal-e a Diadal-projekt?

Alice megpróbálja kideríteni, mit is csinálnak pontosan a férjeik, amikor a titokzatosan csak „Diadal”-ként nevezett projekten dolgoznak. A forgatókönyv központi csavarját természetesen nem szeretném leleplezni, de spoilermentesen annyit azért elárulhatok, hogy a fordulat új perspektívába helyezi a film első felében látottakat is. Szóba kerül a toxikus maszkulinitás, a patriarchátus, a férfi-női szerepek sztereotipizálása, a bántalmazó kapcsolatok és az is, mit vagyunk hajlandóak feláldozni azért a bizonyos „tökéletes életért” – ami egyből felveti a kérdést, vajon tényleg szükségünk van olyanra?

És boldogan éltek, míg rá nem jöttek, hogy boldogtalanok…

Olivia Wilde-nak kétségtelenül nem sikerült megválaszolnia minden (egyébként általa) feltett kérdést és a játékidővel is rosszul gazdálkodott, mivel szükségtelenül hosszúra nyújtotta a valódi cselekményt felvezető jeleneteket - emiatt számtalan történetszálat nem tudott (esetleg nem is akart?) már kibogozni. A végső üzenet viszont még így is megállja a helyét: egy abuzív kapcsolatból sosem egyszerű kilépni, különösen akkor, ha a bántalmazott fél egykor (és akár még mindig) szerette a másikat. Márpedig a 365 nap filmekhez hasonló történetek mellett óriási szükség van olyanokra is, amelyek nem akarják romantikus hősként feltüntetni azokat, akik képletesen vagy akár szó szerint fogva tartják a partnerüket.

És ezt olvastad már?