Tényleg a leszbikus reneszánsz korát éljük? Hogyan hat ez az LMBTQ közösségre?

És talán itt van a lényeg. Lehet, hogy a queer terek száma nő, a popkultúra szivárványosabb, mint valaha, és a média végre láthatóvá teszi a leszbikus identitást, de kérdés, hogy mindebből mennyi válik tartós változássá. Mert a szabadság pillanatai és a társadalmi elfogadás között gyakran óriási a távolság.

A rózsaszín fények mögött

Nem lehet elmenni amellett, hogy valóban történik valami. Az elmúlt években sorra nyílnak a queer terek, különösen az Egyesült Királyságban és az USA-ban. A Pink Pony Club esték, a Dyke March felvonulások, a bulik mind azt üzenik, hogy a láthatóság nő. Ezek a helyek azonban nem csak arról szólnak, hogy divatos lett leszbikusnak lenni. Sokkal többről. Biztonságot adnak. Gyógyítanak. Egy nő, aki tíz éve él boldog kapcsolatban, arról mesél, hogy még mindig alig meri megfogni a párja kezét az utcán, de egy ilyen buliban végre szabadnak érezheti magát. Ez mindent elmond arról, hogy mennyire törékeny ez a reneszánsz. Mert hiába a szivárványos plakátok, ha a mindennapokban továbbra is ott a félelem, hogy vajon ki néz ránk rosszallóan? Ki szól be? Ki lesz agresszív? A rózsaszín fények mögött tehát továbbra is ott vibrál a kérdés: mennyire vagyunk tényleg szabadok?

forrás: imdb

Popkultúra vs. valóság

Kétségtelen, hogy a leszbikus identitás soha nem volt ilyen erős. Chappell Roan, az új queer popikon, telt házas koncerteket ad, Hayley Kiyoko „Lesbian Jesus”-ként ünnepelt, sorozatok és filmek új mintákat mutatnak, a sztárok, mint például Cynthia Erivo-tól Jessica Gunningig pedig egyre nyíltabban vállalják önmagukat. Ez sokat jelent azoknak, akik felnőttként még úgy nőttek fel, hogy a médiában egyetlen leszbikus nő neve sem jutott el hozzájuk. Ma viszont már generációk nőnek fel úgy, hogy látnak példákat. Látnak szerelmeket, amelyek nem titokban történnek. De vajon a láthatóság tényleg elég? Ha valódi változásról beszélünk, a válasz: nem. Mert miközben az Instagramon egyre több szivárványos kampány pörög, az Egyesült Királyságban az elmúlt öt évben 112%-kal nőtt a homofób gyűlölet-bűncselekmények száma. Miközben a Netflix újabb és újabb queer sorozatokat gyárt, a konverziós terápiák még mindig nem teljesen tiltottak. Miközben a popsztárok fesztiválokon ünneplik az önazonosságot, rengeteg leszbikus pár továbbra sem fér hozzá az IVF-kezelésekhez, vagy éppen veszélyes, nem hivatalos utakon próbálják megvalósítani az álmukat a családról.

Ez nem csak láthatóság, ez túlélés

A leszbikus reneszánsz nemcsak ünneplés. Ez harc is. És ez a harc nem új. Az 1980-as évek Rebel Dykes mozgalma például szó szerint lerohanta a BBC-t, megmászta a Parlament falát, és minden erejével küzdött a homofób törvények ellen. Ma a harc másképp néz ki, de a gyökerek ugyanazok, hiszen az egyenlőségért, a biztonságért és a jogokért folyik. A láthatóság önmagában nem cél, hanem eszköz. Ha megállunk a sokszínűség plakátjánál, ha megelégszünk a trenddel, akkor az egész hullám összeomlik, amint a figyelem máshová fordul.

Trend vagy fordulópont?

A leszbikus reneszánsz kifejezés csábító. Van benne ünnep, erő, láthatóság, közösség. De a valódi kérdés az, mi lesz mindebből öt vagy tíz év múlva. Szerintem a leszbikus reneszánsz nem trend, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy a láthatóságot tettek kövessék. Hogy ne csak ikonokat, hanem rendszereket is építsünk. A popkultúra hozhat inspirációt, de a jogokat mindig a valóságban kell kivívni. Ha elhisszük, hogy mindannyian számítunk, akkor tényleg lehet forradalom abból, ami most még csak reneszánsznak látszik.

forrás: gettyimages

A filmes világ is szereti a leszbikus szerelmet témájának választani. Íme a mi nagy kedvenceink:

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!