Rémálom volt, most már élmény a szoptatás

Jól emlékszem, az első szülésem után hetekig az éhhaláltól féltettem a fiamat. A szoptatási kálváriám már a kórházban elkezdődött, ahol a császármetszés után adódott egy kis komplikáció, ezért a szülés után 10 órával láthattam először a fiamat. Akkor is csak egy órára. Későn kezdtem cicire tenni, ő ügyetlen volt, valahogy nem voltunk összhangban, és ahány csecsemős nővérrel találkoztam, mind más trükköt – és persze tápszert – javasolt.

Hazatérve javult ugyan a helyzet, de folyamatosan azt éreztem, nincs elég tejem, bőgtem, mint egy szamár, mert a tökéletesen szoptató anyuka ismerőseim és barátnőim ezerszer elmondták, hogy mindig annyi tej van, amennyi a babának kell… Én bezzeg folyton azt éreztem, direkt kicseszik velem a fiam, mert bizony ő a szopi után is őrjöng még, így egy idő után tápszerrel mentünk neki az éjszakáknak. Tartottam a háromóránkénti etetést, mint a parancsolat, mert a női rokonság azt szajkózta, hogy a mai anyáknak állandóan a mellén lóg a porontya, és „ugye te nem akarod, hogy a szoptatás mellett ne legyen életed?” Fejtem is, mint a parancsolat, mert „ha nem fejed le minden szoptatás után, tutira begyullad, becsomósodik, és ettől is több lesz a tejed!” A görcsös megfelelni vágyás, az évtizedes berögződések követése szerencsére nem tett kárt a gyermekemben, aki 3 hetes korától szuper alvónak bizonyult, de a szoptatást szívből meggyűlöltem, ideges voltam, ha korábban éhezett meg a gyerek, mint ahogy „kellett volna”, és azt kívántam, bárcsak anyatej helyett már grillcsirkét akarna enni.

A cikk az evamagazin.hu-ra kattintva folytatódik!

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!