Megkérdezte a taxis, miért nincs gyerekem, én pedig úgy vágtam vissza, hogy megtanulja, ilyet senkitől nem illik kérdezni

Mindenki ismer valakit, aki folyton beleüti az orrát mások dolgába, és valószínűleg már hallotta is akcióba lendülni, azaz megkérdezni a szingli rokont, miért nincs még szerelem az életében, vagy a 3 éve együtt járó párt, hogy mikor lesz már az esküvő, az egy gyerekes szülőket, hogy érkezik-e már a kistesó, esetleg, mikor az egyik leginkább vitaindító kérdést puffantja el:

Mit is lehetne erre válaszolni? Nos, nagy valószínűséggel a legtöbben egy laza semmi közöd hozzá felkiáltással intéznék el a szaporítószervek verbális molesztálását, de ezt igencsak udvariatlan megtenni. Mondjuk, ha már az udvariasságnál tartunk, elárulom, hogy borzasztó bunkó dolog ilyesmivel vegzálni bárkit, hiszen sosem tudhatjuk, milyen ok áll a háttérben.

Az idegesítő nagynéniket én például simán tudom kezelni, anélkül, hogy felhúzzam magam, de az idegen faggatózása már nálam is túlment a határon.

Néhány napja a barátommal és a kutyánkkal ültünk be egy taxiba. Üdvözölt minket a taxis, megkérdezte, milyen fajta a kutya, válaszoltunk, majd folytattuk volna az utazásunkat, és ennyiben is hagytuk volna a 35 másodperces ismeretségünket a sofőrrel, de egyből megkérdezte a kutya fajtájának kiderítése után, hogy gyerekünk is van-e.

Ez már így is furcsa volt, de erre még annyit hajlandó voltam válaszolni, hogy nem, nincs. Gondoltam, végeztünk az ismerkedéssel, azonban ő kicsit mérgesen visszakérdezett, hogy miért nincs, hát mit gondolunk magunkról, talán hogy húsz évesek vagyunk? Ennyi idősen már illene lennie. (Mondjuk nem tudom, a maszkunk alatt hogyan tippelte meg, hogy jóval túl vagyunk a húszon. Valószínűleg nem megfelelő ránctalanítót használok akkor.)

És akkor ott robbant a bomba.

Simán válaszolhatott volna bármelyikünk úgy, hogy bocsi, de semmi közöd hozzá, sőt, el is magyarázhattuk volna, hogy nem állunk készen az ilyesmire, és nem ott tart az életünk, vagy simán csak kiszállhattunk volna az autóból, de akkor ránéztem a pasimra, és jeleztem neki, hogy most a leckéztetés percei következnek, és egy iszonyatos műbalhét rendeztem a taxis részére, hogy örökre megtanulja, hogy

ILYET NEM KÉRDEZÜNK. SOHA! SENKITŐL!

A hatalmas műsírásom alatt elmondtam neki, hogy azért nincs, mert 5 éve próbálkozunk, de sehogy sem akar összejönni, és hogy mennyire fájó pontra sikerült rátapintania. Hozzátettem, már 1 hónapja nem is beszéltünk róla, annyira nehéz ez számunkra, és most inkább szeretnék kiszállni, mert rettentően megsértett.

Hebegett habogott, azt sem tudta hirtelen, hogy mit mondjon, majd csendben elnézést kért, és félrehúzódott.

Nem azért adtam neki elő, mert ez lenne az igazság, és nem is azért, mert csütörtök éjszaka nem volt jobb dolgom, mint egy kis trollkodás, hanem azért, mert nem egy embert ismerek, akinek pontosan ez a története, és elképzelni ugyan nem tudom, milyen fájdalmat érezhet, amikor ilyet kérdeznek tőle, sőt, leszidják azért, mert nem reprodukált még szép utódokat, de megérteni belegondolni képes vagyok az ő helyzetébe.

Ahogy a taxis nem tudhatta, hogy a mi esetünkben mi az igazság, azt sem tudhatja, hogy másnál mi a sztori, vagy épp a döntésének az oka, és ha valóban belenyúl valakinek az érzékeny pontjába, akkor azzal milyen hangulatot okozhat neki akár több napra is.

Tudni kell, hol vannak a határok, ismerősöknél, idegeneknél, rokonoknál, barátoknál. Azt hiszem, a taxis úriember most egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megismerje ezeket a határokat, és remélem, máskor nem fog senkinek a magánügyeibe beleavatkozni.

Nézd meg a galériát is!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!