Újrakezdeni vagy alkalmazkodni? A milleniál generáció mérföldkőhöz ért, de vajon ez mit hoz magával?

Baráti beszélgetésekben, késő esti telefonhívásokban, random kávézások közben újra és újra ugyanoda lyukadunk ki. Ahhoz a furcsa érzéshez, hogy elfáradtunk. Nem feltétlenül fizikailag, hanem fejben és lelkileg. Mintha hosszú évek óta folyamatosan rohannánk valami után, de már nem igazán tudnánk megmondani, hogy pontosan miért. Szerintem a milleniál generáció egyik legnagyobb tragédiája az lett, hogy túl sokáig hittük azt, hogy majd egyszer megérkezünk egy nyugodtabb élethez. Hogy lesz egy pont, amikor már minden összeáll, és végre nem kell ennyit szorongani a jövőn, a pénzen, a munkán vagy saját magunkon. Gyerekként valahogy úgy képzeltük a felnőttkort, mint egy stabil állapotot. Azt hittük, hogy harminc fölött az ember már tudja, ki ő, mit akar, és merre tart.

Ehhez képest szerintem rengeteg milleniál most érzi magát a legbizonytalanabbnak egész életében. És az az érdekes, hogy kívülről ez sokszor egyáltalán nem látszik. Mindenki dolgozik, intézi az életét, posztol, jelen van, halad előre. Közben viszont nagyon sok emberben ott van egy állandó belső feszültség, amit talán még saját magának sem mindig mer bevallani. Az érzés, hogy valami nem stimmel. Hogy túl sok lett a megfelelésből, a folyamatos teljesítésből, abból, hogy mindig alkalmazkodni kell valamihez.

Egy generáció, amely soha nem tudott megpihenni

A milleniálok szerintem különösen nehéz korszakban nőttek fel. Mi még abban a világban szocializálódtunk, ahol azt tanították, hogy a kemény munka majd biztonságot ad. Hogy ha tanulsz, ügyes vagy és kitartó, akkor stabil életed lesz. Csakhogy mire eljutottunk oda, hogy valóban elkezdjük felépíteni ezt az életet, addigra szinte minden megváltozott. Gazdasági válságok, folyamatos bizonytalanság, elszálló árak, kiégéskultúra, digitális túlterheltség, közösségi média nyomás. Néha tényleg azt érzem, hogy a milleniál generáció soha nem tudott igazán megnyugodni, mert mindig jött valami újabb dolog, amihez alkalmazkodni kellett. És szerintem emiatt lett ennyire általános érzés a harmincasok között a mentális kimerültség. Ismeritek az érzést nem?! Amikor az ember hiába pihen, valahogy mégsem érzi magát kipihentnek. Amikor már egy sima hétköznap is túl soknak tűnik néha, mert fejben soha nincs valódi csend.

forrás: Könnyű nőcske című film

A harmincas generáció titkos gyásza

Szerintem van valami, amiről nagyon keveset beszélünk őszintén: a milleniál generáció gyászolja azt az életet, amit fiatalabban elképzelt magának. Nem feltétlenül konkrét dolgokat, inkább egy érzést. Azt a hitet, hogy a felnőtt élet majd kiszámíthatóbb és könnyebb lesz. Hogy egyszer majd kevésbé fogunk szorongani. Hogy lesz egy pont, amikor nem kell állandóan túlélőüzemmódban működni. És közben ott van az is, hogy rengetegen úgy érzik, lemaradtak valamiről. A saját tempójukhoz képest, másokhoz képest vagy ahhoz a képhez képest, amit húszévesen elképzeltek magukról. A közösségi média pedig erre még ráerősít. Folyamatosan látjuk egymás sikereit, új életét, boldog pillanatait, és nagyon könnyű közben azt érezni, hogy mindenki más jobban csinálja az életet nálunk. Pedig szerintem a valóságban a legtöbb ember ugyanannyira bizonytalan. Csak ma már nagyon jól megtanultuk elrejteni.

forrás: Könnyű nőcske című film

Újrakezdeni vagy inkább túlélni?

Az egyik legérdekesebb dolog, amit most látok a saját generációmon, hogy rengetegen érzik azt, hogy változtatniuk kellene az életükön. Munkahelyet váltani, lassítani, új dolgokat kipróbálni, kilépni olyan helyzetekből, amelyek már évek óta nem teszik boldoggá őket. Mégis nagyon sokan maradnak ugyanott, amit persze abszolút megértek, mert újrakezdeni harmincöt-negyven évesen már nem ugyanaz, mint huszonévesen. Mostanra ott vannak a felelősségek, a pénzügyi félelmek, a hitelek, a család, az egzisztenciális szorongás. Az ember már nemcsak magáért felel. Emiatt az alkalmazkodás sokszor biztonságosabbnak tűnik, még akkor is, ha közben teljesen felemészti az embert belülről. Személyes véleményem, hogy a milleniálok gyengék. Nagyon sokszor hallani azt, hogy a harmincas generáció túl érzékeny vagy túl sokat foglalkozik saját magával. Én viszont inkább azt érzem, hogy ez egy olyan generáció, amely túl sokáig próbált erős maradni. Túl sokáig próbálta úgy csinálni az életet, ahogy azt elvileg kell vagy kellett volna. Túl sokáig próbált megfelelni minden oldalról érkező elvárásnak. Közben pedig rengetegen teljesen elveszítették a kapcsolatot saját magukkal. És szerintem most kezdődött el először valami őszintébb korszak. Ahol már egyre többen merik kimondani, hogy nem akarnak állandóan teljesíteni. Hogy nem akarnak egész életükben túlélőüzemmódban működni. Hogy nem akarnak belebetegedni a folyamatos bizonyításba.

Őszintén azt érzem, hogy a milleniál generáció most érkezett el oda, ahol már nem lehet tovább automatikusan élni. Már nem lehet mindent a túlélésre építeni. Már nem lehet folyamatosan azt mondani magunknak, hogy majd később lesz időnk élni. És bár ez az időszak sokszor ijesztő, bizonytalan és érzelmileg nagyon nehéz, szerintem van benne valami fontos is, ugyanis most először kezdjük el tényleg feltenni magunknak azokat a kérdéseket, amelyek számítanak. Boldog vagyok így? Tényleg ezt az életet akarom? Vagy csak hozzászoktam ahhoz, hogy mindig alkalmazkodnom kell? Aztán lehet, hogy a milleniál generáció legnagyobb fordulópontja végül nem az lesz, hogy mindent újrakezd. Hanem az, hogy először mer őszintén szembenézni saját magával.

Már kapható a JOY legújabb lapszáma, keresd a legközelebbi árusító helyet ITT, vagy olvasd digitálisan ITT! Ha pedig legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!