Egy fiatal nő vallomása: „A rák tett engem a saját életem főszereplőjévé”

Aztán érettségi után mindenki ment a maga útján. Az élet szétszórt minket, ahogy szokott, és sokáig nem találkoztunk. pár éve mégis újra összehozott minket az élet. Réka akkor már énekesnő volt, és az a szabadság, ami mindig ott lüktetett benne, végre testet öltött. aztán megint eltelt pár év, és egyszer csak szembejött velem egy poszt. Egyetlen bejegyzés, ami megállította a napot. egy történet, amiről tudtam, hogy nem lehet nem beszélni. most pedig itt ülök, és ti is megismerhetitek.

A JOY digilapszáma a Pink October jegyében született, abban a hónapban, amikor világszerte a mellrák elleni küzdelemre hívják fel a figyelmet. Ebben a különkiadásban egy olyan nő történetét olvashatjátok, aki nemcsak testileg, hanem lelkileg is végigjárta a gyógyulás útját. Ő az, aki szó szerint szembenézett a halállal a mellrák által, és csodák csodájára, legyőzte azt.

forrás: G. Nagy Reka

A 20-as, 30-as éveinkben azt hisszük, velünk még nem történhet meg. Azt hisszük, erősek vagyunk, fiatalok, érinthetetlenek. Csakhogy a mellrák nem kérdez, nem vár, nem nézi az életkort. Réka lassan hátradől, és elcsendesedik. A szemeiben ott a felismerés, amit sokan csak túl későn értenek meg: „Nem tanultuk meg, hogy van egészséges önzőség. Nem bűn magaddal foglalkozni. Nem bűn odafigyelni magadra. Az életed múlhat rajta.” Réka mesél, és közben lassan körvonalazódik valami sokkal nagyobb történet annál, mint ami vele történt. Ez már nemcsak egy diagnózisról, nemcsak egy betegségről szól. Hanem rólunk. Egy egész generációról, amelyik úgy nőtt fel, hogy mindig mindent bírnia kell. A harmincas éveinkben járunk, és a világ egyszerre kér tőlünk mindent: karriert, anyagi biztonságot, párkapcsolatot, gyereket, önmegvalósítást. Mindent, azonnal, hibátlanul. Csak azt nem tanították meg, hogyan figyeljünk közben magunkra. Hogyan halljuk meg, amikor a testünk jelez. Réka csendben ül pár másodpercig, mielőtt megszólal. „Én mindig mindent magamra vállaltam. És közben én voltam az életemben a legutolsó. Olyan mélyen belém ivódott a megfelelés, hogy még azért is bűntudatom volt, ha megittam egy pohár vizet. Nevetséges, nem? És mégis azt éreztem, valahogy nem jár nekem.”

forrás: JOY/Nánási Pál

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!