Lefeküdtem a kollégámmal az irodában, és csak később vettük észre a kamerákat

De a vágy néha gyorsabb, mint a józan ész, és vannak pillanatok, amikor egyszerűen nem tudsz nemet mondani. Ez az én történetem, amiben a szenvedély és a kínos felismerés kéz a kézben járt - mesélte nekünk Enikő, akinek történetét osztjuk most meg veled.

Egy este az irodában

Késő este maradtam bent dolgozni, amikor már az egész emelet kiürült, és csak a neonlámpák hideg fénye zúgott a fejünk felett. A kollégám is ott volt, pár asztallal arrébb. Először csak beszélgettünk, nevettünk, kicsit panaszkodtunk a napra. Aztán valahogy közelebb kerültünk egymáshoz. Nem volt előre megtervezett, nem volt szándékos. Egy lopott pillantás, egy érintés, és egyszer csak átléptünk egy határt, amitől addig mindketten tartózkodtunk. A vágy mindent vitt: a tudat, hogy „nem szabadna”, valahogy csak még izgalmasabbá tette.

A felismerés pillanata

Amikor vége lett, csendben ültünk egy pillanatig, szinte még hallottam a szívem dobogását. És ekkor valamiért felnéztem. A sarokban ott volt egy kis fekete dómkamera, amit addig soha nem vettem észre. Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le. Abban a másodpercben lepörgött előttem minden mozdulat, minden sóhaj, és csak egy gondolat zakatolt a fejemben: „Úristen, ezt valaki látta. Most visszanézik, és lebukunk.” A kollégám próbált nyugtatni, hogy lehet, a kamera nem is működik, vagy senki nem foglalkozik vele. De bennem ott maradt a gyomorszorító érzés: másnap vajon hogyan nézek a főnök szemébe? Tudni fogják? Látják rajtam?

A kettősség

Végül soha, senki sem hozta szóba, nem tett említést rá a főnököm, nem hívtak be elbeszélgetésre, de azóta is sokszor eszembe jut az este. Vajon működött a kamera? Vagy csak akkor nézik vissza, ha lopás, rongálás történt, egyébként pedig a felvételek egy fiókban csücsülnek? Talán törlődnek? Egyszerre érzem nevetségesnek és ijesztőnek. Nevetségesnek, mert tényleg olyan, mintha egy rossz vígjáték egyik legcikibb jelenetében lettem volna főszereplő. És ijesztőnek, mert rádöbbentett, hogy mennyire nem gondolunk bele a következményekbe, amikor elragad a szenvedély. Egy részem utólag nevet az egészen, hiszen a helyzet abszurditása vitathatatlan. De a másik részem komolyan elgondolkodott rajta, mennyire törékeny a határ a szabadság és a felelőtlenség között.

Mit tanultam belőle?

Rájöttem, hogy a vágy önmagában soha nem rossz, sőt, életet visz a mindennapokba. De nem mindegy, hol és hogyan engedjük szabadjára. A munkahely nem biztonságos tér az intimitásnak, bármennyire is izgalmasnak tűnik. És hogy a kamerák működtek-e valójában? Ezt soha nem tudtam meg biztosan. De a tudat, hogy ott lehet a felvétel valahol, örökre összekapcsolódott bennem ezzel az estével. Egy biztos, néha egyetlen apró fekete kamera elég ahhoz, hogy rájöjjünk, mennyire őszinte tükröt tart elénk a vágyaink és a döntéseink felett.

A szeretői státusz sosem könnyű! A következő válogatásban most ebben a szerepben élő emberek vallottak!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!