Emberkísérlet: még a hentesnél is a rosszabb húst kapom, amikor nem vagyok kirittyentve

"Belső szépség, nem a külső a lényeg, jaj ugyan már, smink nélkül is érezd jól magad" – bla bla bla. Én ezeket csak simán úgy hívom, hogy bullshit, hiszen minden nő hiú, csak van, aki bevallja, és van, aki nem. Hiába mondja valaki, hogy őt aztán tökre hidegen hagyja, hogy miként néz ki, és milyen ruha van rajta, ha utána öt perc múlva egy véletlenül visszatükröződös ablaküvegben lecsekkolja, hogyan áll a haja, és nincs-e elkenődve a sminkje.

Szégyen, nem szégyen, de én abszolút a Kardashian-típusú csoportot erősítem, (nem csak fenékméretben). Azaz fontos, hogy minden nap úgy induljak el otthonról, hogy szépnek érezzem a sminkemet és a hajamat, kéthetente kapjak időpontot a manikűrösnél, legyen mindig ápolt az összes hajvégem, sőt, még műszempillát is építtetek magamnak, még akkor is, ha néha fáj tőle a szemem. Így érzem jól magam, és kész.

Vannak emberek a nem Kardashian-típusú csoportból, őket mindig is irigyeltem egy kicsit, hiszen nekem tényleg önértékelési problémát okoz mondjuk mosatlan hajjal moziba menni, de sajnos ehhez hozzájárul az is, hogy csupa olyan tapasztalatom van, mint hogy

a hentes is a szarabb húst adja oda, ha épp nem vagyok topformában.

Én is egy ideig próbáltam azt gondolni, hogy egyáltalán nem számít a kinézet se egy állásinterún, se abban, hogy mondjuk a mozipénztárban mosolyogva adja-e a jegyet a srác vagy nem, de sajnos rájöttem, hogy de, rohadtul számít.

Mielőtt elmesélem a kísérletemet, tisztázzuk: a kinézet alatt nem az alap kinézetet értem (hiszen mindenkinek más tetszik), hanem az ápoltságot, azt, hogyan vagyunk felöltözve, és azt, hogy mennyire vagyunk megelégedve épp magunkkal.

Amikor felhoztam a férfi ismerőseimnek ezt a témát, elég jó megerősítést kaptam, ugyanis majdnem egyszerre vágták rá, hogy

Jó csaj pedig akkor vagy, amikor annak is érzed magad, esetemben ez pedig akkor van, mikor úgy "minden egyben van".

Mivel épp a henteses példa ugrott be elsőnek, gondoltam, lecsattogok a közeli piacra úgy, hogy a biznisz vumen kinézetet veszem elő.

A közepesen koszos tükrömet ne vegye senki figyelembe, nem lehetek egyszerre én is kirittyentve, meg a lakás is (:D)

Szépen ingben, magas sarkú csizmában lesétáltam, kértem egy kiló csirkemellet. A negyven körüli, nagyon kedves hentes mosolyogva adta át a húst, és szép napot kívánt. Pont, ahogyan ennek lennie kellett.

Ugyanahhoz a heteshez mentem le két nappal később, amikor ismét hiányzott az ebédemhez a csirkemell, csak épp összegubancolt hajjal, kinyúlt macinaciban és óriás pulcsiban tettem ugyanezt.

Most mondhatnám, hogy a hentesünk épp olyan kedvesen adta oda azt a szegény tyúkdarabot, de NEM.

Hol a szép napot kívánás? Hol a mosolygás a csirke mellé? Ne már!

Ezt annak tudom be, hogy én sem éreztem így jól magam, és a nem túl jó kisugárzásom volt a nem túl nagy kedvesség oka. Úgy gondoltam, nem maradhatok szégyenben, és bebizonyítom, hogy ez akkor is csak sztereotípia, és nem jó formámban ugyanúgy bezsebelhetek egy legyen szép napot-ot.

A következő kísérleti alanyom a kávézós fiú volt a közeli, mindig zsúfolt kávézóban. A kabátom alá felvettem egy nagyon csipkés, nagyon piros szettet, felkentem azt a bizonyos piros rúzsomat, majd elindultam, hogy kikérjek egy americanót. A barista srác, aki biztos, hogy többször látott már, amellett, hogy villámgyorsan elkészítette a kávémat, rám kacsintott, hogy tudom, hogy jár a diákkedvezmény. (Pedig soha nem is akartam ilyennel trükközni.) Beírta a mínusz húsz százalékot, megköszöntem, mosolygott, majd mentem a dolgomra.

Nem lehet, hogy ennyivel manipulálni lehet az embereket. Na jó, vissza kell jönnöm rémes cuccban – határoztam el.

Másnap ugyanabban a nem túl csinos melegítő szettben újrapróbálkoztam a kávézóban, mint amiben a hentest látogattam meg a minap, egy kicsit remélve, hogy felismer a barista srác, és újra kedves lesz, de pont, ahogy a hentesnél csalódnom kellett. Ugyan a 20 százalékot ismét odaadta a kávéra, de a lelkes tekintete határozottan hiányzott, és még át se vettem a kávémat, de máris elfordult a következő vendéghez, és vele foglalkozott.

Hahó, ugyanaz a csaj vagyok, csak nem vagyok kifestve, és macinaciban vagyok!

Utána gyorsan betértem a postára egy csekket befizetni, és úgy tűnik, nem az ottani dresszkódba tartozott a melegítő-pulcsi kombó, ugyanis az ügynintéző hölgy épp úgy beszélt velem, mintha kéregetni mentem volna, sőt, még az aprót is úgy vette át a kezemből, hogy egy kicsit fintorgott, mintha minimum pestises lenne az a kétszázas.

Ez most komoly?!

Szóval ott nem a kivillanó melltartó hozta meg a kedvességet.

Biztos, ami biztos, benéztem újra a postára másnap a fehér garbós szettben is, és bár a hölgy kedvesebb nem volt sokkal, de legalább a táskámból elővett pénzt nem olyan undorodva vette el, mint előző nap a kitérdelt melegítő zsebében lapuló kétszázast.

Most akkor komolyan azt gondoljuk még, hogy nem számít a megjelenés?

A legutóbbi kísérletemről, ha lemaradtál, olvasd el:

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!