Zaklatták egy munkatársamat, elmondom, mit léptem

Tavaly történt. Egy nyári fesztiválon rendeztük meg az előadást – ennél közelebbit nem szeretnék mondani az egészről. A darabot ketten írtuk, egy jó barátom rendezte, és egy régi, összeszokott társulat adta elő. Az egyik színész, Nándi akkor negyvenegy éves volt. Mindenki kedvelte őt, mert sűrű ráncai és barázdált homloka ellenére olyan volt, mint egy kedves, nagy gyerek. Szerepelt az előadásban Feri is, aki a húszas évei végét taposta, viszont az iskoláslány szerepére a csapatban hiánycikk volt megfelelő életkorú színész, így keresgélni kezdtünk.
Klárit az egyik táborlakó mutatta be. Magas, vörös hajú, szép arcú lány volt, dráma szakkörbe járt, és színésznek készült. Húsz éves múlt, egy évvel korábban érettségizett le. Úgy tűnt, a két szereplőtárssal, Nándival és Ferivel rögtön megtalálják a közös hangot. Nagyokat röhögtek, Nándi bemutatta a fingótudományát, cigánykerekeket hányt, Dani béna szóvicceket gyártott. Jó volt a hangulat.
Feri Klári szerelmét játszotta, Nándi és Klári pedig szerepük szerint alá-fölé rendelt viszonyban álltak: Nándi egy elnyomó tanárt játszott, Klári pedig egy ártatlan, naiv gimnazistalányt. Volt egy jelenet, amikor mindketten kisétálnak az előadásból és egy fél órán keresztül nem térnek vissza. Őszintén megmondom, nekem akkor sem tűnt fel semmi szokatlan, amikor visszajöttek, és ezen máig gyötröm magam. Talán figyelmesen meg kellett volna néznem Klári arcát. A darab mindenesetre zavartalanul folyt tovább. Amikor véget ért, a színészek nagy tapsot kaptak, a készítők gratuláltak mindenkinek, és a három színész – Klári, Nándi, Feri – még aznap éjjel felautóztak Pestre.
Néhány nappal később felhívott az ismerősöm, aki Klári ajánlotta, és amit mondott, attól megállt bennem az ütő.

A történet az evamagazin.hu oldalon folytatódik!

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!