A barátnőim sorra gyereket szülnek – Kösz, de én inkább világot látok

A gyerekvállalás nagyon sok ember életének része, és valahogy mindenki természetesnek veszi, hogy egy esküvő után ez lesz a következő projekt. Egyszerűen innentől kezdve nincs családi vacsora vagy ünnepi összejövetel anélkül, hogy legalább egy rokon (de amúgy több is) megkérdezze:

Most nem mennék bele abba, hogy miért problémás ezt a kérdést feltenni, mert sorolhatnám egy darabig. Ez a cikk inkább arról szól, mi történik, ha valakik úgy döntenek, megvolt a lagzi, boldogok együtt, és NEM szeretnének gyereket vállalni. Nem az, hogy most nem, vagy az elkövetkező pár éven belül nem, hanem egyáltalán nem. Mert bizony vagyunk így egy páran, de ha ezt hangosan kimondom, úgy néznek rám, mintha minimum azt mondanám, hogy életem hátralévő részében egy űrállomáson szeretnék élni, vagy hogy mostantól feltét nélkül eszem a pizzát. Pedig ez nem valami fura hóbort, hanem egy tudatos döntés, és ugyanúgy része lehet egy boldog, teljes életnek, mint a gyerekvállalás. Csak épp más út. És erről beszélni nem lázadás, hanem normalizálás: hogy a boldog élet nem egyetlen forgatókönyv szerint íródik.

Miközben a barátnőim gyereket vállalnak, pelenkáznak és hajnali 3-kor írják nekem, hogy harmadik próbálkozás után sem sikerült a babát visszatenniük a kiságyba, én épp a reptéren várakozom, hogy útnak induljunk a férjemmel Balira. Míg mások a hozzátápláláson agyalnak, én azon, hogy milyen tengeri herkentyűt egyek a tengerparton. Míg ők olyan fogalmakkal ismerkednek meg, mint a tandemszoptatás vagy az idegrendszeri éretlenség, én egy másik országban tanulom épp, hogyan köszönjek a saját nyelvükön. A férjemmel boldogok vagyunk, kiegyensúlyozottak, alig várjuk, hogy ismét útnak induljunk valamerre, és nem érezzük úgy, hogy kimaradnánk valamiből. Mégis mindenki ezt érezteti velünk.

A nagymamám a közös kajálásnál mindig megemlíti, hogy a szomszédjának már kettő dédunokája van, és mennyire édesek, a gyerekkori barátnőm néhány havonta átdob pár cuki fotót a gyerekéről azzal a szöveggel, hogy "na, ezt látva nem gondoltad meg magad?", én pedig egyre nehezebben tudok csak mosolyogni rajtuk. Miért kell másokra rákényszeríteni azt, ami őket ugyan boldoggá teszi, de engem biztosan nem tenne?

Ez csak néhány megjegyzés abból, amit az elmúlt 5 évben kaptam. És igenis rosszul esnek, hiába próbálják jó szándéknak beállítani. Pedig tudom, hogy valójában ezek nem rólam szólnak, hanem arról, hogy a másik ember mennyire nem tudja elképzelni az életet a saját határain kívül. Mintha a boldogság csak egyféleképpen létezhetne: gyerekekkel, kertvárosi házzal, családi kombival. És ha valaki más utat választ, az nem lehet helyes - legfeljebb egy múló hóbort, amit majd „megbán”. Pedig én nem hóbortból utazom, nem dacból nem vállalok gyereket, hanem mert ezt érezzük a férjemmel a legjobb döntésnek. És ha valaha változna bennem valami, akkor az majd az én döntésem lesz - nem egy ijesztgetés vagy egy „majd meglátod” jóslat miatt. Az élet nem mindenkinek ugyanazokból a lépésekből áll, és attól, hogy valaki más úton jár, még nem tévedt el.

Hollywoodban is akad erre példa bőven!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!