Nem akartam, de beleszerettem az exem öccsébe – és ők nem is tudnak egymásról

Évekkel ezelőtt történt, hogy Ricsi és én megismerkedtünk egymással. Egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak. Mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra, de azt hiszem utólag már kijelenthetem, maximum csak az én részemről. Mindenesetre nem kellett sokat várni és egyre több időt töltöttünk kettesben – a legnagyobb titokban. Ő gyorsan meggyőzött ugyanis arról, hogy jót tesz a kapcsolatunknak, ha a közös ismerőseink nem tudnak róla. Érdekelt is engem ez akkor… Boldog voltam, és az együtt töltött szenvedélyes együttlétek, a romantikus programok mindig kárpótoltak azért, hogy nem kiáltjuk világgá a szerelmünket. Persze, ha a mai fejemmel kérdeznétek, akkor küldeném magamnak a Wellhello Oldalzseb című számát…

Szóval így ment ez Ricsivel kicsivel több, mint fél évig, majd minden napot együtt töltöttünk, aztán mint aki jól végezte dolgát egy szó nélkül kisétált az életemből. Addigra már annyira rosszul éreztem magam ettől az egésztől, az állandó titkolózásoktól, hogy persze eszembe sem jutott az egykori haveri társaság felé nézni. Magamat hibáztattam mindenért, elvégre is házhoz mentem a „pofonért”. Aztán teltek az évek, néha fel-felbukkantunk egymás életében, de hiába jött a sok-sok rám csapódó ajtó, mindig azt hittem, hogy majd megváltozik, és a következő alkalommal már tényleg minden jó lesz, nem fog többet eltűnni. De eltűnt. Újra és újra. Egy alkalommal már majd egy éve nem hallottam felőle, amikor jött egy üzenet a szokásos „felmelegítős szöveggel”, azzal a különbséggel, hogy odadörgölte elém: úgy tűnik, van valakije, valaki komoly. Dühös voltam és kissé csalódott, nem sokkal később pedig összefutottam Ricsi öccsével, Gergővel.

A két fiúról csak azt mondja meg amúgy, hogy testvérek, akik tényleg ismerik őket. Külső adottságaikat tekintve gyakorlatilag semmi közös sincs bennük. Gergő persze rengeteget változott, mióta utoljára láttam, egy perc alatt belestem azokba a szemekbe! (Igen, határozottan szerelembeesős-típus vagyok…) Azon a véletlen találkozón eszembe sem jutott a bátyja (vagy legalábbis nem tettem össze fejben, hogy mit is művelek), még akkor sem, amikor randira hívott. Sőt, valójában a harmadik randiig nem törődtem vele, annyira magával sodort Gergő és a helyzet varázsa, aztán nem sokkal az első csókunk után kezdett el sztorizni arról, hogy nem tudja emlékszem-e még a bátyjára. Ó, a fenébe! Hát hogyne emlékeznék, csakhogy olyan mélyre temettem magamban azt az időszakot a mi kis randijaink alatt, amennyire csak lehetett. Úgy éreztem, hogyha a tesók közt nem voltam eddig téma, akkor nem nekem kell előállnom a sztorival. Mindenesetre minden alkalommal kissé zavarba jövök, amikor szóba kerül a családja, és bár kapcsolatunkat nem vertük nagy dobra (bizony, sosem tanulok a hibámból), azért nem biztos, hogy felkészültem egy vasárnapi családi ebédre, ahol mind egy asztalnál foglalunk helyet... Pedig úgy tűnik, hogy hamarosan erre is sor kerül – és csak reménykedem, hogy a húsleves nem az én arcomban fog landolni!

És ezt láttad már?

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!