Miért döntöttem úgy, hogy a tizennyolcadik héten abortuszra megyek?

A kórházból hazafelé tartva arcomat az üveghez nyomom. A busz álmos közönsége elmosódottan, közömbösen néz vissza rám az ablakból. Szerencsére fogalmuk sincs, kivel utaznak együtt. Ha tudnák, biztos azonnal felkoncolnának. Tátongó ürességet érzek, nagyon fáj a hasam, és erről az jut az eszembe, vajon a magzat is érzett-e fájdalmat, amikor 18. hetesen eltávolították a testemből.

Mindig is jó feleség, jó anya voltam. Ferivel együtt jártunk gimibe, együtt tanultunk, buliztunk, együtt fedeztük fel az életet. Nagyon kedves, jóravaló fiú volt, olyan, amilyet minden anya kíván a lányának. Becsületes, megbízható, nyugodt. A nyomasztó otthoni légkörből menekültem ebbe a kapcsolatba, és nagyon jól éreztem magam Ferivel. Szinte mindenről azonosan gondolkodtunk, de szerelmes egy percig sem voltam belé. Olvastam regényekben, láttam filmeken mindent elsöprő, viharos érzelmeket, csókokat, amiktől elgyengül a lánytérd, de őszintén szólva nem hittem, hogy a vászongiccs valósággá válhat. Ferivel minden olyan egyszerű volt, mint egy csendes, meghitt vitorlázás a barátságosan hullámzó Balatonon.

Aztán mégis besüvített a tornádó, ami a házacskámat az óraműpontossággal működő, fekete-fehér világból elröpítette a csodák földjére. Kristófnak hívták ezt a tornádót. Besétált a boltba, ahol dolgoztam, és egy pillanat alatt elrabolta a szívemet. Úgy nézett rám, mint aki valóban lát. Amikor megcsókolt, megállt az idő. Felgyújtotta az összes érzékemet. Másnap a hálószobájában kötöttünk ki, és minden héten kétszer-háromszor találkoztunk. Olyan volt vele a szex, mintha a földön az összes fényt egyszerre kapcsolnák fel. Imádtam a hangját, miközben a fejem a mellén pihent. Szerettem a mosolyát és a könnyeit. Vele akartam lenni, de Ferit sem akartam elhagyni. Képtelen voltam elszakítani a gyerekkorunk óta létező szoros köteléket. Feri annyira elégedett volt az életével, nem akartam csalódást okozni neki. A szex végleg abbamaradt köztünk, de úgy tűnt, ez sem zavarja. Olyan sok éve jó barátom volt, szükségem volt erre a kapcsolatra, és úgy tűnt, neki is rám.

Két éven át rettegtem, hogy megtudja, vagy Kristóf adja fel a várakozást. A kettős élet terhe ólomsúllyal nehezedett rám. Nem tudtam aludni. Egyre ritkábban készítettem vacsorát a családnak. A gyerekeim kérdezgették, mi a baj: mindig ki kellett ötölnöm valami hazugságot. Lefagytam a felelősségtől és a bűntudattól.

Ide kattintva olvashatod tovább a szomorú történetet.

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!