„A kutyám a gyerekem, együtt is alszunk, miért idegesít ez másokat annyira?”

Mind ismerünk legalább egy olyan embert, akinek a kutyája nem egyszerűen háziállat, hanem teljes jogú családtag. Saját fekhelye van, kedvenc takarója, születésnapi tortája, ünnepi nyakörve, és ha őszinték akarunk lenni, néha olyan gondoskodásban részesül, hogy egy fárasztó hétfő reggelen simán cserélnénk vele. Vannak kutyák, akik wellnesshétvégére mennek, jobb minőségű vacsorát kapnak, mint a gazdájuk, és nagyobb szeretet veszi körül őket, mint sok embert a mindennapokban.

És ezzel sokan teljesen rendben is vannak. Másokat viszont valamiért elképesztően fel tud húzni, ha valaki azt mondja: „a kutyám a gyerekem”. Mintha ez a mondat automatikusan támadás lenne a szülők, a gyerekek vagy a „normális” családmodell ellen. Pedig sok gazdi számára ez nem biológiai állítás, hanem érzelmi: azt fejezi ki, hogy a kutyája nem csak ott van mellette, hanem hozzá tartozik, felelősséget érez iránta, szereti, óvja, gondoskodik róla, és az élete egyik legfontosabb szereplőjeként tekint rá.

Egy olvasónk, Julcsi is így van ezzel. Van egy kutyája, akit imád, és akit teljes természetességgel a gyerekének hív. Nem azért, mert ne tudná, hogy a kutya nem ember, és nem azért, mert össze akarná mosni az anyaságot az állattartással. Egyszerűen azért, mert a kapcsolatuk neki ennyire mély, fontos és szeretetteljes.

forrás: Wade Austin Ellis on Unsplash

Nem értem, miért zavar bárkit, hogy én így szeretem a kutyámat.

„Nekem a kutyám tényleg a gyerekem. Tudom, hogy most sokan forgatják a szemüket, de őszintén mondom, hogy engem ez nem nagyon érdekel. Én kelek hozzá reggel, én viszem orvoshoz, én aggódom érte, én figyelem, hogy mit ehet és mit nem, és én vagyok az, aki köré szervezi a napjait. Cserébe pedig ő az egyetlen, aki minden nap vár otthon és aki mellettem van, amikor rosszul érzem magam.

Mégis, amint kicsúszik a számon, hogy ő a gyerekem, mindig jön valaki, aki helyre akar tenni. Hogy »azért ne túlozzunk«, meg hogy »majd megtudod, ha lesz igazi gyereked«, vagy hogy »egy kutya nem ugyanaz«. Mintha én ezt nem tudnám. Mintha szükségem lenne arra, hogy valaki egy társaság közepén felvilágosítson arról, hogy a kutyámnak négy lába van, és nem fog egyszer leérettségizni a gimiből. Nem állítom, hogy ugyanaz, mint gyereket nevelni. Nem mondom, hogy minden nehézség, felelősség vagy élethelyzet összehasonlítható. Csak azt mondom, hogy számomra ő család. És ha én a családtagomként szeretem, akkor nem értem, másnak miért kell ezen megsértődnie.

Mondok is egy példát. A múltkor beugrottam a plázába a kutyámmal, és vettem neki az egyik kávézóban kutyáknak való 'kávét'. Ahogy ültünk ott, babámnak becéztem, mire egy idősebb nő a hátam mögül közölte, hogy beteges a viselkedésem. Hogy ő be se engedne ide állatot, ez nem higiénikus, és a mai fiatalok sokszor úgy kezelik a kutyákat, mint a gyerekeket, ez nem normális. Igazából csak annyi csúszott ki a számon hirtelen, hogy 'maguk neveltek fel minket, mit jelent ez Önökre nézve?'

Számomra ebben az egészben a legidegesítőbb az, hogy sokan azt hiszik, az emberek azért bánnak így az állataikkal, mert nem tudnak normális kapcsolatokat kialakítani. Na, ilyenkor azért felmegy bennem a pumpa. Mert attól, hogy valaki nagyon szereti a kutyáját, még nem biztos, hogy magányos, sérült vagy pótlékot keres. Rengeteg olyan barátom van, akinek van párja, sőt most már gyereke is, de attól még imádja a kutyáját és bizony egy ágyban is alszanak. Erről az egészről én azt gondolom, hogy ha én nem szólok bele abba, más hogyan neveli a gyerekét, milyen szokásokat alakít ki vele, akkor más se akarja már megmondani nekem, hogyan szerethetem a kutyámat. Nem kérek hozzá engedélyt. Nem akarok senkit meggyőzni. Csak jó lenne, ha nem kéne állandóan magyarázkodni egy olyan dolog miatt, ami senkinek nem árt.”

Julcsinak pedig tényleg igaza van, hiszen ez egy érzékeny téma tud lenni. Azért, mert valóban nagyon megoszlanak róla a vélemények. Vannak, akik szerint teljesen természetes, hogy egy kutya családtaggá válik, és a „kutyagyerek” kifejezés csak egy szeretetteljes becenév. Mások viszont úgy érzik, ez túlzás, és nem szeretik, ha az állattartást bármilyen formában a gyerekneveléshez hasonlítják.

A kettő között valószínűleg ott van az igazság: egy kutya nem gyerek, de ettől még lehet valaki életének egyik legfontosabb szereplője. Lehet érte felelősséget vállalni, lehet hozzá mélyen kötődni, lehet miatta aggódni, lehet őt családtagnak tekinteni. És talán épp ez lenne a lényeg: nem mindenkinek kell ugyanúgy szeretnie, ugyanúgy neveznie vagy ugyanúgy megélnie a kapcsolatát a kedvencével. De ha ez a szeretet gondoskodó, felelős és senkinek nem árt, akkor talán nem is kellene rajta ennyire kiakadni.

Ezt is nézd meg!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!