Idősebb volt nálam az a férfi, nem volt nehéz érzelmileg kihasználnia
„Nem haragszom rá. Tudom, hogy nem akart rosszat, csak nagyon magányos és boldogtalan volt. Mégis úgy marad meg az emlékeimben az az év, mint egy kellemetlen, viszketést okozó műanyag ruha a testemen.” Dóri mesél egy veszélyes kamaszkori érzelemről. Az Éva magazin írása.
Tizenhat éves voltam és igazi idealista. A szüleim éppen váltak, én pedig magamba húzódtam. Nem jártam bulizni, nem érdekeltek a korombeli fiúk. A szobám mélyén festettem, rajzoltam, verseket írtam. Vártam a nagy Őt, aki a képzeletemben legalább húsz évvel idősebb volt, mint én. Apakomplexus? Talán. Tény, hogy apukámat nem láttam túl gyakran sem a válás előtt, sem utána.
A képzelet hamar testet öltött. Anyám unszolására beiratkoztam egy festőtanfolyamra, ahol megismertem Lórántot, a tanárt. Független és karizmatikus különcnek tűnt, villogó kék szeme volt, és úgy tudott beszélni a reneszánsz festészetről, hogy az ember fizikailag is átkerült a vágyott korba – mert a jelenben, a nyüzsgő, modern világban sohasem éreztem magam otthon. Lóránt negyvenkét éves volt, ujján ott virított a jegygyűrű. Azt is tudtuk róla, hogy van két lánya, néha mesélt róluk, hogy mennyire szereti őket, és milyen ügyesen fest mind a kettő.
A második tanfolyamon odajött hozzám, közel hajolt, és miközben a kezébe fogta az ecsetet, megérintette az ujjaimat. Áramütés volt, az egész testemben érezni kezdtem őt. Csak néhány percig tartott a közelsége, de úgy éreztem, bekúszott a bőröm alá, és nincs erő, ami kitéphetné onnan.
A negyedik tanfolyam után megvárta, amíg elmennek a többiek, és agyba-főbe dicsérni kezdett. Ömlengett a tehetségemről, a személyiségemről, az érzékenységemről. Megtépázott lelkemnek éppen erre volt szüksége: mintha balzsammal kenegettek volna. Elöntött a vad boldogság. Hát van a Földön valaki, akinek számítok, aki felismeri bennem azt a rendkívülit, amit én mindig zavarbaejtő kívülállásként érzékeltem. A tehetségem tehát az, ami megkülönböztet az átlagembertől. Ezért nem találom a helyem az osztálytársaim között, ezért érzem magam csodabogárnak. Lóránt felnyitotta a szememet, hirtelen a helyére került minden.
Egy idő után szokássá vált köztünk, hogy a tanfolyam után ott maradok, és órákon át beszélgetünk a műterem varázsos hangulatában. Olyan természetesnek tűnt az egész. Sokáig csak a festészet volt a téma, kérdezte, hogy művészeti egyetemre akarok-e menni, mi leszek, ha nagy leszek. „Ne aprózd el magad, kicsi Dóri.”-mondogatta. –„Te nagyon nagyra hivatott vagy. Ha ránézek a képeidre, a mindenséggel kerülök kapcsolatba, ez pedig csak a legnagyobbaknak adatik meg. Vigyázz a tehetségedre.” S közben áhítattal nézett rám, mintha a Madonna szállt volna le a földre. Nem véletlenül említek szenteket: nem bámulta a mellemet, a lábamat, gondosan kerülte, hogy nyíltan stíröljön vagy bármi olyat mondjon, ami célzás a testiségre. Mindig földöntúli, aszexuális dolgokhoz hasonlított engem is, a festményeimet is.
Fülig beleszerettem. Tükör volt, amelyben olyannak láttam magam, amilyennek akartam: különleges, senkihez sem hasonlítható, egyedi lénynek. Csak ültem a lassan sötétedő műteremben, ahol árnyékok rajzoltak a falra éles és ferde formákat, és ittam a szavait. Ha vele voltam, a világ kerek volt, minden értelmet nyert. Az a két óra minden szerdán, az a hatalmas hodály a vásznakkal, ecsetekkel, olajjal és falon lógó festményekkel lett az én menedékem, várkastélyom, elefántcsonttornyom, amelybe elmenekülhettem a zajos, könyörtelen világ elől.