Szerző: Bíró Eszter - Fotó: Nánási Pál
Nóri velem szemben ül, ujjai finoman végigsimítanak a pohár peremén, mintha a mozdulat magától hívná elő az emlékeket. A tekintete kicsit elréved, majd a szeme lassan felragyog, amikor Szeged kerül szóba. „Szeged nagyon meghatározó helyszín volt az életemben. Általános iskola ötödiktől odajártam. Mórahalmon laktunk, onnan minden reggel buszoztam Szegedre. És valahogy mindig ott történtek velem a fontos dolgok. Ott versenytáncoltam, ott találtam barátokat, ott lettem azzá, aki most vagyok.” A gyerekkora rendezett volt, klasszikus, biztonságos. Egy burok, ahol soha nem kellett attól félni, hogy bármi nagy baj történik.
„Anyukám pedagógus, apukámnak akkoriban autósiskolája volt. Most már mindketten nyugdíjasok, de akkor az egész világ olyan rendezettnek tűnt. Nem volt stressz, nem volt teljesítménykényszer. Anyukám sosem várta el, hogy kitűnő tanuló legyek. Ha valami nem sikerült, sokkal inkább magamra haragudtam, mint rájuk.” Egy pillanatra elhallgat, majd halkan hozzáteszi: „Pedig már akkor is elképesztően pörgős életet éltem.” Valóban, az élete már gyerekként is mozgásban volt.
„Minden délutánom tele volt: vagy versenytánc-edzés, vagy Kazinczy-szakkör, vagy az Ercsi barátnőmmel a pizzázóban dolgoztuk ki az érettségi tételeket. Folyton mentem, folyton emberek között voltam.A nyolc év, amit a gimiben töltöttem…na, az tényleg aranykor volt.”
A történet itt kezd lassan felgyorsulni. Budapestre költözött, és minden egyszerre lett sűrűbb, zajosabb, idegenebb, mégis valahogy ismerős, mintha mindig is ide tartott volna. A főiskola első heteiben beadta a jelentkezését az RTL Klubhoz gyakornokként, aztán várt. Hónapokig. „Fél évig semmi” – emlékszik vissza egy apró mosollyal. „Már azt hittem, elfelejtettek.” Aztán januárban megcsörrent a telefon.
Volt egy üresedés a Reggeli stábjában. Mehet. „Az egy olyan nap volt… tudod, amikor érzed, hogy valami most elindul. Ez volt az első mérföldkő.”Ott, az RTL folyosóin kezdődött minden. Hirtelen kinyílt előtte egy világ, amiről addig legfeljebb csak álmodott. „Aztán jött a második mérföldkő. Az, amikor először éreztem, hogy számítok. Hogy látnak. Hogy bíznak bennem” – mondja halkan, de a szavai mögött ott van valami szikrázó büszkeség. „Ott voltam, dolgoztam, kaptam a feladatokat, és azt vettem észre, hogy két irányban is elkezdett kinyílni előttem az út: egyrészt jöttek a tartalmi feladatok, másrészt a képi megvalósítás világa, a rendezőasszisztensi munka.
De egyszer csak választani kellett: a rendezőasszisztensi háttérmunka vagy a tartalmi világ. És én a tartalmit választottam. Ez volt az első igazi szakmai döntésem. És utána jött egy másik fordulópont, de az már nem döntés volt, hanem vágy. Mindig tudtam, hogy szeretnék képernyőn is dolgozni. Nem úgy, hogy mindenáron, de kimondtam, amikor kellett: ha van egy casting, ha van lehetőség, én ott szeretnék lenni.” És akkor jött a Top of the Pops.
„Az volt az első nagy casting, amire elmehettem. A slágerlista, ami akkoriban óriási dolognak számított. És engem választottak. Az volt az a pillanat, amikor a képernyős létezésem igazán elkezdődött. Ott indult el minden.”
De a Kölyök Klub három éve is fontos állomás volt. „Három évig csináltam, és abban az időben az azt jelentette, hogy gyakorlatilag minden olyan háztartásban ismertek, ahol kisgyerekek voltak. Ez volt az első igazi nyitás a szélesebb közönség felé.” Aztán elérkezünk ahhoz a ponthoz, amitől minden megváltozott. Ha egyetlen pillanatot kellene kiemelnie az eddigi pályájából, ami igazán sorsfordító volt, akkor az a Szombat esti láz. „Akkor még szerkesztőként dolgoztam az első szériában. Ott álltam a háttérben, és minden idegszálammal figyeltem, hogyan épül fel egy ekkora show. Ez volt a gyerekkori hobbim beteljesülése: versenytáncos voltam, és onnantól kezdve mindig álmodoztam róla, hogy egyszer majd ott állhatok a színpadon… de műsorvezetőként.”
Aztán jött 2010. Egy dátum, ami új fejezetet nyitott az életében, és ahogy kimondja, az arca felragyog, a mosolya könnyedebb lesz, mint bármikor korábban. „Igen” – mondja halkan. „Most lesz a tizenöt éves házassági évfordulónk. Sok változás, sok újratanulás, két gyerek, rengeteg logisztika. Ez nem az a mese, amit gyerekkoromban képzeltem, hanem sokkal valódibb, sokkal rétegzettebb. És talán pont ezért értékesebb.” Egy pillanatra elhallgat, majd lassan rám néz, mélyebben, mint eddig.
„Amikor anya, feleség és dolgozó nő vagy egyszerre… ott nincs tökéletes egyensúly. Ez az, amit meg kellett tanulnom. Ez egy libikóka. Valamelyik szerep mindig sérül. És egy ideig nagyon sok energiát tettem abba, hogy mindent tökéletesen csináljak, de aztán rájöttem, hogy az csak frusztrációhoz vezet. Nem lehet egyszerre mindenben száz százalékot adni. Van, amikor a gyerekek élveznek elsőbbséget, van, amikor a munka, van, amikor a kapcsolat. És ez így rendben van.” Nóri kifelé néz az ablakon, majd egy mosoly fut végig rajta. „Tudod, mi az egyik legnagyobb felismerésem? Az, hogy el kell engedni az elvárásokat. Legalábbis a legtöbbet. Persze, nem mondom, hogy teljesen sikerült, mert van bennem még mindig egy adag kontrollvágy… de rengeteget változtam.” Aztán halkabbra vált, amikor az anyaságról beszél.
„Az anyaság például teljesen átrendezte bennem a fontossági sorrendet. A dolgok egyszerűen a helyükre kerültek.”
A mondatai lassúak, megfontoltak, és mögöttük ott van minden átvirrasztott éjszaka, minden döntés, minden átalakulás. Ahogy a szülésre terelődik a szó, a tekintete megtelik fénnyel, és a hangja szinte suttogásig lágyul. „Nagyon átformált. A szülés szerintem minden nőnek ad egyfajta bármire-képes-vagyok érzést. Azóta valahol mindig ott van bennem ez a biztos tudás: bármi jön, meg fogom oldani. Mert képes vagyok rá.” Amikor Paliról beszél, a szavai megtelnek mély hálával. „Palival most leszünk tizenöt éve házasok. Tizenhét éve vagyunk együtt. Ez egy hosszú idő.” Egy pillanatra elmosolyodik, majd lassan folytatja. „Voltak benne hullámok, de az egyik legnagyobb erőnk mindig az volt, hogy szeretünk együtt alkotni. Szeretünk közösen létrehozni valamit. Amikor vannak közös céljaink, közös projektjeink, az mindig elképesztő felhajtóerőt ad.”
Ahogy kimondja, a szeme kicsit felcsillan. „A közös teremtés az, ami mindig visszavisz minket egymáshoz. Amikor valami olyasmit csinálunk, amit mindketten szeretünk, az nem csak munka, hanem egyfajta szerelem is. Ettől lesz erős.” És aztán szóba kerül a Balaton. Az arcán újra felvillan az a gyermeki lelkesedés, amit a pálya mérföldköveinél is láttam nála. „A balatoni nyaralóval eleinte azt hittük, visszatérünk a nyugalomhoz. Egy kicsit lassulunk. Aztán a valóság egészen másképp alakult” – nevet fel, és a hangja most könnyebb, játékosabb, mint korábban.
A Balaton mindig is több volt számukra egy vízparti helyszínnél. Ott kezdődött minden, amikor a világ hirtelen lelassult, és amikor mindenkinek újra kellett gondolnia, mi fontos igazán. A Covid alatt jött az ötlet, hogy létrehozzák a Nekem a Balatont. Egy kicsi, szinte véletlenszerű döntésnek indult, mégis olyan erővel alakította át az életüket, amire egyikük sem számított. „Az első év euforikus volt. Annyira szerettük csinálni, minden pillanatát élveztük. És fantasztikus érzés volt, hogy amikor minden leállt, mi tudtunk valami újat, értékeset teremteni.” De ahogy mindig, a kezdeti lendület után megérkeztek a kihívások is. „Fel kellett nőnünk vendéglátósként, üzletemberként, új terepre léptünk, és ez sokszor kimerítő volt. De ugyanakkor elképesztően tanulságos is.
Azt hiszem, nekünk ez a vállalkozás nemcsak munka, hanem valahol egy közös, nagy tanulás.” Az asztalon lassan leülepszik a fény, és a beszélgetés ritmusa elcsendesedik, amikor a női egészség kerül szóba. „Nekem a női egészség mindig kettős érzés volt” – kezdi, és a tekintete elkomolyodik. „Az anyaság mindent megváltoztat. Onnantól kezdve az energiáid nagyon könnyen elkallódnak a gyerekeid felé. Minden figyelmed, minden erőd, minden gondolatod rájuk megy, és egyszer csak azon kapod magad, hogy elfelejtettél magaddal foglalkozni. Annyi nő esik bele ebbe. A gyerekeink egészsége lesz a középpont, és valahogy nem fér bele, hogy megálljunk, hogy mi magunkra is figyeljünk.” A mosolyában ott van valami keserédes árnyalat. „Van az a mém, tudod, ami arról szól, hogy egy anyuka mikor engedheti meg magának, hogy 40 fokos lázzal ágynak dőljön. Soha. Én például nem is emlékszem olyanra, hogy a gyerekeim születése óta napokig feküdtem volna betegen. És persze ott van a munka is: sokszor 40 fokos lázzal is ott állsz a kamera előtt, vagy ott vagy a gyerekeid mellett. A saját tested valahol mindig háttérbe szorul.”
A mondatai most már nemcsak róla szólnak. Hallgatva őt, érzed, hogy ezek a szavak egy egész generációt érintenek. A nőket, akik próbálnak mindent egyszerre csinálni, megfelelni minden szerepben, miközben észrevétlenül elveszítik önmagukat. „Épp ezért fontos, hogy tudatosan figyelmeztessük magunkat: mi is számítunk” – mondja halkan, de a hangjában ott van valami szilárd erő. „És nem is csak magunk miatt. Hanem a gyerekeink miatt is. Ők is akkor lehetnek biztonságban, ha mi jól vagyunk. Ezért kezdtem el rendszeresen szűrővizsgálatokra járni. Nekem például segít, hogy valamihez kötöm: minden évben a születésnapom környékén megyek el egy teljes check-upra. Szerintem jó taktika. Nem kell rajta sokat gondolkodni, egyszerűen rögzíted, hogy van egy pont az évben, amikor ez fontos.” Az ujjai lassan a pohár peremén játszanak, mintha a mozdulat is segítene rendezni a gondolatokat.
A tekintete még komolyabbá válik, amikor a meddőségről kezd beszélni. „Amikor Micivel három és fél évig küzdöttünk, hogy megfoganjon…ott értettem meg igazán, mennyire fontos, hogy akarjuk tudni, mi van a testünkkel. Mindenki azt mondta, örüljek, hogy minden rendben van. De közben nem volt minden rendben. És sokkal rosszabb volt a bizonytalanság, mint ha tudtam volna, mi a baj. Inkább akartam egy konkrét választ, még ha az rossz is, mert akkor legalább lehet tenni ellene valamit.” A mondatai most már szinte súlytalanul lebegnek a levegőben, de minden szó mögött ott van az évek csendes kitartása. „Szerintem ez nagyon fontos: a tudás mindig erősebb, mint a félelem. Sok nő retteg elmenni szűrésre, mert fél attól, mit talál. De pont ez az, amin változtatni kellene. Ha tudod, van lehetőséged dönteni. Ha nem tudod, elveszed magadtól ezt a jogot.”
Ahogy a beszélgetésünk lassan a vége felé közeledik, van egy pont, ahol a szavai másképp kezdenek rezegni. „Ez talán az egyik legnehezebb része ennek az életnek. Ismert emberként rengeteg ügy van, amiben megszólalhatnánk, és muszáj is szelektálni. Csak akkor tudsz hitelesen kiállni valami mellett, ha valóban érint, ha belülről érzed, hogy dolgod van vele. És persze ott van a család, a gyerekek, a saját kis világunk védelme is, amit nem mindig egyszerű összeegyeztetni. De abban hiszek, hogy a gyengeségeinkről beszélni nem gyengít, épp ellenkezőleg. Amikor felvállaljuk, ami nehéz volt – például a meddőségi küzdelmünket –, az nem elvesz belőlünk, hanem ad. Másoknak is, és valahogy nekünk is.
Persze voltak nehéz időszakok is. Volt olyan pár év, amikor Palival egyszerre voltunk mélyen. Amikor minden szerepünk összecsúszott, és minden kérdőjelessé vált. Hogy kik vagyunk, merre megyünk, mi értelme mindennek. De onnan mindig vissza lehet építeni magadat. Kapaszkodókat találni. Csak idő kell hozzá… és egy kis hit.” És azt hiszem, ekkor értem meg igazán Nóri történetének lényegét. Nem arról szól, hogyan érte el, amit elért. Nem a sikerekről vagy a reflektorokról. Nem is arról, hogyan lavírozik a munka, a család, a nőiesség és az anyaság között. Hanem arról, hogyan marad jelen. Hogyan talál kapaszkodókat, amikor minden mozdul. Hogyan mondja ki, tisztán és félreérthetetlenül: „Nem akarok láthatatlanná válni” – és közben újra és újra visszatalál saját magához. „A negyvenedik születésnapomat Santorinin ünnepeltük Palival. Az apartmanunkkal szemben volt egy hatalmas tábla: 40-es sebességkorlátozás, és alatta kiírva angolul: Slow down. Pont akkor töltöttem be a negyvenet. A férjem persze nevetett, én meg úgy éreztem, mintha az élet küldte volna oda nekem azt az üzenetet: lassíts. De most, négy évvel később, negyvennégy évesen, azt mondom: nem akarok. Nem tudok. És azt hiszem, nem is kell.” Aztán fiatalokról kezd beszélni, a jövő generációjáról, akiket nem okítani akar, inkább segíteni.
„Azt mondanám nekik, hogy ne várjanak senkire és semmire. Ha van benned valami, amit el akarsz mondani, amit meg akarsz élni, akkor most azonnal kezdD el. Nincs olyan, hogy jó időzítés. Nincs olyan, hogy majd egyszer. Ma van a pillanat. Ne várj arra, hogy valaki más tegye le eléd az utat. Menj, és csináld meg. A gyakorlatban dől el minden, sosem elméletben.”
Az utolsó mondat után csend ül az asztalra. Egy olyan csend, amiben minden, amiről beszéltünk, összeér: a karrier, az anyaság, a nőiesség, a félelmek, a sebesség, a lassulás, a jelen és a jövő. És ebben a csendben valahogy ott van az egész történet. Egy élet, ami nem befejezett, hanem folyamatosan íródik. Pont úgy, ahogy az élet maga.
Külön köszönet a Kempinski Hotel Corvinus Budapestnek a felejthetetlen helyszínért és a vendégszeretetért.
A kiadvány megjelenését az ASTRATEX a.s. támogatta.
Impresszum Adatkezelési tájékoztató
