Szégyelltem a családnevemet, ezért megváltoztattam – a névváltoztatás pszichológiája
35 évesen döntöttem úgy, hogy megváltoztatom a születési családnevemet. Alig másfél hónappal később, az apámtól örökölt családnevem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Az öröm mellett pedig megjelent egy különös érzés is, a gyász.
Nem a harag, nem is a gyűlölet vezérelt akkor, amikor meghoztam ezt a döntést. Nem hirtelen felindulásból döntöttem így, mert emlékeim szerint már főiskolás koromban is mondogattam, hogy szeretném felvenni az édesanyám családnevét. Aztán mindig találtam valami kifogást. Először azt, hogy a szakmában így ismerik a nevemet, ezért egy ilyen lepés bizonyára hátrányosan érintene. Aztán azért nem adtam be a névváltoztatási kérelmet, mert túl sok macerával járt volna a lakáshitel szerződésének az átírása. De a szívem mélyen tudtam, hogy nem ezek voltak a valódi indokok.
Sokáig ugyanis féltem. A bennem élő, olykor még visszaköszönő kislány rettegett attól, hogy az apját elönti a düh, és olyan megtorlásra számíthat, amilyeneket egészen tizennyolc éves koráig kellett elviselnie. Egy ponton túl aztán rájöttem, hogy a rettegés, és a félelem nem irányíthatja az életemet. Nem bírtam tovább cipelni az apám családnevét...