A karakterek talán kidolgozatlanok, a szórakozás viszont maximális: Megnéztük a Black Adamet

Rögtön az elején gyorsan leszögezem, (egyelőre) egyáltalán nem vizsgáznék ötösre a DC-moziuniverzum szuperhős filmjeiből, de védelmemre szóljon, a kíváncsiságomért és a felzárkózásra tett próbálkozásaimért azért simán járhatna a jeles. Sőt, az október 20-án debütáló Black Adam kritikáit látva bátran kijelenthetem, a tudatlanság néha valóban áldás, mivel a képregények vérbeli szerelmeseit érezhetően kevésbé nyűgözte le Dwayne Johnson szenvedély-projektje. A Sziklaként ismert sztár ugyanis hosszú évek óta küzdött azért, hogy életre kelthesse Black Adamet.

Na de ki is az a Black Adam, aki újra értelmet adhat a világ egyébként is egyik legjobban fizetett színészének pályafutásának?

Hol volt, hol nem volt, egy kándaki bajnok…

Nos, ehhez több ezer évet kell visszaugranunk az időben, méghozzá a fiktív Kándak királyságba, ahol a nép rabszolgasorba kényszerülve Eterniumot bányászik. Az uralkodójuk ebből akar koronát készíteni magának, hogy ezáltal démoni hatalomra és erőre tehessen szert. Egy fiatal fiú, Hurut (Jalon Christian) azonban felszólal a zsarnoksággal szemben és egyfajta szabadságharcos szerepbe lép elő… De Kándakot sajnos mintha elnyomásra ítélték volna, hiszen lakosai még a film szerinti jelenben is elnyomás alatt élnek, csak már az Intergang nevű bűnszövetkezet irányítja őket – akik a történet kezdetén éppen elfogatóparancsot adnak ki Adrianna (Sarah Shahi) ellen. A tanárnő a tesójával, Karimmal (Mohammed Amer) és fiával Amonnal (Bodhi Sabongui) együtt a hírhedt Eternium koronát keresi és rá is akad. Meg is találják azt, csakhogy Adriannát közben megtámadják, ezért felébreszti Teth-Adamet (Dwayne Johnson), aki (mint az később kiderül) okkal lett évezredeken át tartó mélyalvásra ítélve. Teth-Adam Adriannát és a testvérét ugyan megmenti, de amúgy hihetetlen tombolásba és rombolásba kezd, amivel felkelti Amanda Waller (Viola Davis) és az Igazság Szövetségének figyelmét.

Az antihős is hős?

A sztori felvezetése után tehát egyszerre több fronton is zajlanak Teth-Adam küzdelmei a szuperhős moziban: nemcsak az Interganggel, hanem az Igazság Szövetségének tagjaival, azaz Sólyomemberrel (Aldis Hodge), Dr. Sorssal (Pierce Brosnan), Ciklonnal (Quintessa Swindell) és Atomcsapással (Noah Centineo). Ha mindez nem lenne elég, a történet vége felé közelítve kapunk még egy főgonoszt is, csak hogy az alkotók még inkább kihangsúlyozhassák: az antihősként emlegetett Teth-Adam nem velejéig romlott, mert, ha a szükség úgy hozza, összefog az az Igazság Szövetségével Kándak megmentéséért.

Ezzel el is értem a Black Adam egyik legfontosabb mondanivalójához: méghozzá ahhoz, hogy

a jó, illetve a rossz között húzott határvonalunkat néha nem árt felülvizsgálni.

Természetesen Teth-Adam szélsőséges példája a fenti üzenetnek, tekintve, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolja az ellenségeit, de az efféle akciókra nyilván szükség is van a műfajban. A főhős mégis sokkal összetettebb karakter „egyszerű bosszúszomjas halálosztónál”: évezredek óta feldolgozatlan traumákat cipelt magával.

Küldetés teljesítve?

Éppen ezért örültem volna, ha az alkotók jobban kidolgozták volna Teth-Adam személyiségét, hogy érthetőbbé váljanak az indítékai – és ha már itt tartunk, ez a kritikus megjegyzésem valójában a Black Adam összes szereplőjére vonatkozik. A feleslegesen hosszadalmasra nyújtott harcjelenetek közben gyakran azt éreztem, a karakterek teherbírása és szuperereje sokszor logikátlanul változik annak érdekében, hogy tovább húzhassák a végső leszámolások idejét. Míg Pierce Brosnan az igencsak szűkre szabott játékideje alatt is tarolt (afféle James Bondhoz illő eleganciával), Quintessa Swindell és a Netflix szépfiújaként híressé vált Noah Centineo alig kaptak lehetőséget a bizonyításra. A hibák ellenére mégsem távoztam csalódottan a moziból: szuperhős tudatlanság ide vagy oda, nem vártam többet színtiszta kikapcsolódásnál, pár ütős poénnál (pipa!) és esetleg néhány olyan gondolatnál, amin agyalhatok kicsit a hazaúton. Bár csábítónak tűnhet azonnal felpattanni a székünkből a közel kétórás film után, spoilermentesen is türelemre intenék minden leendő nézőt, mert a stáblista olyan plusz jelenettel szolgál, amit a premiervetítés közönsége tapssal jutalmazott. (Én pedig emlékeztettem magam, hogy pótoljam bizonyos elmaradásaimat…) Az IMAX-teremből való kilépés után váratlanul furcsán éreztem magamat Budapest utcán sétálva – és azt hiszem, ez a legnagyobb bók, amit Jaume Collet-Serra rendezőnek adhatok. Hiszen nem az a mozi egyik legfőbb szerepe, hogy kiszakítson minket egy kicsit a valóságból? Szerintem igen.

És ezt olvastad már?