A pillanat, amikor rájöttem, hogy beleszerettem a barátnőm pasijába: most tényleg rossz ember vagyok?

Vannak olyan dolgok az életben, amikért hajlamosak vagyunk marcangolni magunkat, pedig talán nem is kellene. Ez a történet sem annyira fekete vagy fehér, mint amennyire elsőre tűnhet. Szóval a barátnőm és a párja már évek óta igazi se veled-se nélküled kapcsolatban voltak, én pedig hallgattam mindkét oldalról az okfejtéseket, hogy miért nem működik a dolog. (Hozzáteszem nagyon jó hallgatóság vagyok, ugyanis képes vagyok tényleg csak hallgatni anélkül, hogy osztanám az észt.) Éppen egy újabb „se nélküled” szakaszban voltak, ami már több hónapja tartott addigra, így nem volt gond, hogy mind együtt menjünk el bulizni egy nagyobb társasággal. Azonban a buli, na meg az italoktól kissé túlfűtött állapotban azt vettem észre, hogy a barátnőm exe (hívjuk Ábelnek) mintha más szemmel nézne rám. Persze lehet azon vitatkozni, hogy melyikünk nézett hirtelen más szemmel a másikra előbb, de tény, hogy volt néhány olyan összenézés, ami nem feltétlenül egy barátság velejárója. Ez pedig így ment egész este...

Később, a koncerten is egymás mellett álltunk, ami annyira nem meglepő, hiszen korábban is sok ilyen alkalom volt, ám amikor véletlenül hozzáért a kezemhez, engem azonban hirtelen egy nagyon különös, megmagyarázhatatlanul jó érzés fogott el. Talán egy kicsit benne volt a titokzatosság és az elérhetetlenség vágya is, ugyanakkor tagadhatatlanul éreztem, hogy bennem valami aznap megváltozott…

A dolog természetesen ennyiben is maradt, hiszen nem is lett volna miről beszélni. A következő közös bulin azonban már sokszorozódtak az összekacsintások, mígnem az éjszaka egy pontján elcsattant egy csók. Egy olyan csók, amitől a mai napig pillangók repkednek a gyomromban, és egy olyan csók, ami miatt már abban a pillanatban rosszul is éreztem magam. Tudtam, hogy hiába nincsenek már együtt a barátnőmmel, attól ők még bizony egymás életének részesei lesznek örökre – de hol vagyok ebben a történetben én? Egyáltalán van helyem benne? A másnap reggeli (természetesen egyedüli) ébredés utáni érzést nagyon nehéz leírni, egyszerre éreztem azt, hogy valami nagyon jó történt velem (pedig csak egy csók volt!), és közben azt, hogy egyúttal nagyot hibáztam. Ám gondoltam, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Mindenkinek sokkal jobb lesz, ha ez az egész ennyiben is marad, nincs több csók, nincs több összenézés, és legfőképp nem ejtünk róla egy szót sem. Azonban az élet ennyire nem volt hozzám kegyes, ugyanis onnantól kezdve szinte másra sem tudtam gondolni, csak arra a lopott csókra és arra az érzésre, hogy mennyire jó volt. A bűntudatot szép lassan felülírta ez a semmihez sem fogható érzés, és magamnak is fájt bevallani, de kezdtem beleszeretni valakibe, akibe nem szabadba. Az eszem tudta, hogy amit érzek, az nem jó, ugyanakkor a szívemnek nem tudtam ellenállni. Hetek, majd hónapok teltek el ebben az állapotban, amit csak egy-egy kedves kis üzenetváltás tartott életben. Nem tudom, hogy szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, de időközben a társaság teljesen szétszéledt, így elmaradtak a közös bulizások, az összejárások. És bizony ennek a történetnek nem lett egy klasszikus „happy end”, sem pedig egy nagy dráma a vége. Sokkal inkább egy kicsit összetört szív és egy olyan titok, amit örökre megőrzök magamnak. Egy titok, ami ha eszembe jut, a mai napig egyszerre önt el a boldogság és a bűntudat érzése.

Azóta sokszor átgondoltam, hogy vajon jól cselekedtem-e. Jól tettem, hogy néhány órára átadtam magam a szívemnek és kikapcsoltam a gondolataimat? És később jól döntöttem, amikor az érzéseimet meghagytam magamnak? Ki tudja, talán egész másképp alakulhatott volna minden, ha nem hagyom, hogy az idő gyógyítsa csak be a sebeimet, és ha Ábelnek tudomása van arról, hogy számomra az a csók nem csak egy volt a sok közül...