Újratervezésre ítélve: az Y-generáció az első, akinek nincs megérkezés – csak folyamatos újrakezdés

Elvégezte az iskoláit, megszerezte a diplomát, beletett éveket, hogy szakmailag és emberileg is felépítse magát. Aztán jön egy újabb váltás. Egy technológiai ugrás. Egy gazdasági összeomlás. Egy világjárvány. Egy AI-forradalom. És újra tanulni kell. Újra alkalmazkodni. Újra bizonyítani. Újra tervezni.

Y-generációsként ez a mondat kísért: „ez már nem úgy működik, mint régen.” De mikor is volt az a „régen”? Nekünk nem adatott meg, hogy igazán megtapasztaljuk.

Személy szerint engem is úgy neveltek, mint sok más kortársamat: tanulj jól, szerezz diplomát, legyen egy rendes szakmád, aztán jön majd a munka, a stabilitás, és ha ügyes vagy, még előre is juthatsz. Ezzel szemben a valóság más volt. Mert mire kijöttem az egyetemről, már rég nem a papír számított, hanem a „soft skill”, a programismeret, a nyelv, a kapcsolat, az agilitás. És ha nem voltam elég gyors, már jött is a következő elvárás.

forrás: gettyimages

A legfrusztrálóbb talán az, hogy bármennyit is fejlődsz, mindig új mérce jön. Amint végre belejössz valamibe, megérted a rendszert, rutint szerzel – jön valami új platform, új módszer, új trend, amihez ha nem idomulsz, lemaradsz. És ne legyenek illúzióink: ez nemcsak a digitális szakmákra igaz. Tanárként, könyvelőként, mérnökként, HR-esként, akár orvosként is újra és újra képezni kell magad. Nem finomítani kell a tudásod – hanem nulláról újraépíteni. Ez kimerítő.

Mi vagyunk az a generáció, akik még hittünk a biztonságban. A fix munkahelyben, a lakáshitel előtti albérletben, a lépésről lépésre haladásban. És most mi vagyunk azok is, akik félve nézünk körbe: van-e még olyan, hogy „egzisztencia”? Vagy ez csak mese volt?

A Z-generáció, akik utánunk jöttek, másként indulnak. Ők már nem ismerik azt az illúziót, hogy a világ kiszámítható. Nem hiszik, hogy 30 éves korukra lesz saját lakásuk – viszont sokkal rugalmasabbak. Projektben gondolkodnak, nem karrierben. Megtanulták, hogyan lehet gyorsan váltani, ha kell, és nem görcsölnek a státuszon. Néha irigylem őket ezért. De közben sajnálom is, hogy nekik már nem tanította meg senki, milyen az, amikor valamit felépíthetsz és elidőzhetsz benne.

forrás: gettyimages

Mi ott vagyunk két világ határán. Mi vagyunk az utolsó generáció, akik még emlékeznek a kazettás magnóra, és az elsők, akik megtanulták, hogyan használják az AI-t. És ez lehetne menő. Lehetne erő. De én sokszor csak fáradtságot érzek. Nem lustaságot, nem motiválatlanságot – hanem azt az állandó készenlétet, amitől soha nem lehet igazán pihenni.

Néha úgy érzem, nem karriert építünk, hanem önmagunk újraírásában élünk. Minden új képzés, új tanfolyam, új trend után ugyanoda térünk vissza: hogy elég jók vagyunk-e ahhoz, hogy egyáltalán maradhassunk a pályán.

Szeretném hinni, hogy egyszer nekünk is eljön az a pillanat, amikor már nem kell tovább bizonyítani. Amikor azt mondhatjuk: megérkeztünk. Még ha az út más volt, mint amit ígértek – legalább a megálló legyen valóságos.

Íme néhány népszerűtlen vélemény, amivel sok milleniál egyetért!

Bezár

Bezár, vissza a cikkhez

Kép betöltése

A galéria folytatódik, lapozz tovább →

Hirdetés

Galéria

Hogy tetszett a cikk?

Egynek jó.

Nice job!

Imádom!