Amikor köpni-nyelni sem tudtunk: a legcikibb karácsonyi ajándékok, amiket valaha kaptunk

A keresztanyám tanárnő volt, és sosem érdekelte különösebben, mit vesz nekem. Próbáltam mindig magamra erőltetni egy nagy mosolyt, ám akkor nem volt nehéz, amikor egy olyan tollal lépett be, amibe bele volt gravírozva a következő: "Boldog karácsonyt kíván Margit néninek a 11. C". Ez azért már kínos, nem?

Az első évben, amikor összejöttem a vőlegényemmel, az anyukája egy pénztárcával lepett meg, mert tudta, hogy épp szeretnék egy újat. Nagyon kedves gesztus volt, de a pénztárca konkrétan egy tipikus nagyis darab volt. Bizonygatta, hogy milyen jó a minősége, de egyszerűen annyira öreges volt, hogy egy percig se tudtam volna használni. Eltettem, hogy majd nagymamakoromban jó lesz. Persze az anyós azóta is kérdezgeti, hogy hordom-e.

Én az exemtől kaptam egy irtózatosan rusnya rózsaszín karkötőt, amin volt egy kristály szívecske, szintén rózsaszín kristályokkal. Annyira csúnya volt, hogy visszavittem a boltba, elkértem a pénzt, és elmentem az árából vásárolni a közértbe.
A másik egy angol zászló volt: valamilyen érthetetlen okból a legjobb barátom vett nekem egy ilyet... Szerintem ez lehetett akciós valami webshopban...

Nagyjából 17 éves lehettem, amikor a szüleim alaposan megvicceltek. Már mindenki kibontotta az ajándékát és én következtem, amikor a kezembe nyomtak egy látszólag könyvnek tűnő, nagyon nehéz csomagot. Feltéptem a papírt és ott figyelt az ölemben egy hatalmas Biblia. A vallás mindig is nagyon távol állt tőlem – és azt a családom már akkor is tudta –, így hirtelen nem kaptam szikrát és biztos elég fura arcot is vágtam. A kínos csend után hatalmas nevetés tört ki, jelezve, hogy alaposan rá lettem szedve. Mint kiderült, valakitől úgy kapták a szentírást és gondolták, hogy a továbbadásával megviccelnek. Aztán kibonthattam a rendes ajándékomat, ami egy új síléc volt, amire már régóta vágytam. Visszagondolva mókás volt az átverés, de én nem tennék ilyet a gyerekemmel, sem senkivel.

Nem mondom, hogy könnyű dolga volt velem a szüleimnek régen, hiszen mindig valamilyen házikedvencre vágytam karácsonyról karácsonyra, de a következő sztori legyen inkább tanmese, mintsem ciki, s szóljon a szülőknek és leendő szülőknek arról, hogy mivel ne szívassák a gyerekeiket. Náluk ugyanis valamiért az lett a szokás, hogy a szüleim egy pillanatig mindig elhitették velem, hogy megkaphatom, amire vágytam, a vége pedig nem lett semmi. Így kaptam például az egyik évben a westie tartásáról szóló könyvet (mert akkor épp egy westie volt az álmom), de westiet végül sosem kaptam. Vagy kapok úgy egyébként minden karácsonyra valamilyen kiskutyás ajándéktárgyat, hiszen a kiskutya évek óta a kívánságlistám élén szerepel, kivéve 2017-et, mert idén végre magam teljesítettem a vágyam (nesze nektek, megvolt a lehetőségetek). De talán a legrosszabb az összes közül az volt, mikor beütött nálam úgy 10 éve a vadászgörényláz, így mi mást kértem volna karácsonyra, mint egy cuki vadászgörényt. Hónapok óta csak ezt hajtogattam, mire a nagymamámtól szenteste kaptam a vadászgörények tartásáról szóló könyvet (ismerős ez már valahonnan, nem?), s amikor sétáltunk hazafelé a vacsoráról, már kezdtem reménykedni, hátha otthon a fa alatt mégiscsak ott lapul a kis szőrmók, és tudjátok, mit pillantottam meg a házba beérve a feldíszített fa alatt? Egy ketrecet! Ott volt a ketrec, és benne valami... soha ilyen lassan nem ment még le a Mennyből az angyal... ám amikor végre megrohamozhattuk az ajándékokat, leblokkoltam. A ketrecben ugyanis egy plüss vadászgörény volt. És ennyi. A szüleim valahonnan kölcsönkértek egy ketrecet, az ajándék pedig egy plüss volt, a mai napig sem hiszem el hogy szerintük ez vicces. Nagy trollok, nem?

Ha lakberendezési tárgyról van szó, akkor nem szeretem a meglepetéseket. Kaptam már babzsákot, amely nem volt szép és magamtól nem tartottam volna ilyet az otthonomban. Az is előfordult, hogy egy bekeretezett kép volt az ajándék, méghozzá rólam, ami az én szememben nem volt túl előnyös, és nem is szeretek saját magamról képeket kitenni a falamra. Az a baj ilyenkor, hogy nem tudok hazudni, képtelen vagyok úgy tenni, mintha örülnék, és volt, hogy az ajándékozónak rosszul is esett ez. Tanulság: aki dekorációs tárgyat ajándékozna, inkább egyeztessen velem, nehogy úgy járjon, mint a Gilmore Girls Emily-je, akinek mindig ki kellett pakolnia az anyósától érkezett giccses dísztárgyakat, amikor az látogatóba jött.

Nem vagyok vásárlásmániás, de szeretem a minőségi holmikat. Sajnos ilyen vagyok, inkább veszek egy szép bugyit, mint az aluljáróban egy nagy csomaggal ugyanabból a pénzből. Az exem is tudta rólam ezt, de nem hiszem, hogy izgatta: kiadta a tesójának, hogy vegyen nekem ajándékot, és mivel ő mindig a kínaiban vásárolt, ott vett nekem egy fehérneműszettet. Szép volt, a méret is jó volt, hordtam is, de bevallom, nem szerettem. Tudom, hogy ez kicsit sznob dolog, de bántott, hogy a pasi ennyire nem veszi figyelembe a vágyaimat. Na nem ezért lett vége, de tény, hogy a 3 év alatt egyszer sem tudott nekem olyat venni, amit szerettem is.

Tuti, hogy ez lesz a legkínosabb sztori: a pasimmal minden nagyon klappolt, együtt éltünk, és abszolút benne volt a levegőben a gyűrű is. De csak nem kaptam ékszert, ám a harmadik közös karácsonykor a fa alatt egy apró dobozka várt. Gondolhatod, mennyire örültem, szinte extázisban bontottam a csomagot, ám A GYŰRŰ helyett fülbevaló volt benne. Bevallom, képtelen voltam uralkodni magamon, pedig próbáltam fapofát vágni, de biztos, hogy látta rajtam a szomorúságot. Nem akartam kierőszakolni a dolgot, nem is említettem neki, de valószínűleg észbe kapott, mert a következő évben a fa alatt már egy csodás gyűrű várt. Azóta is imádjuk egymást!